„Felsikoltott, amikor meglátta a hívatlan vendéget. Az a férfi állt előtte, aki hét éve elhagyta, aki nemrég levélben üzent. Az, akinek szűk lett a kis lakásuk, mert neki csak a nagyvilág volt elég tágas. Mátrai Zoltán zavartan elmosolyodott és csak ennyit kérdezett:
– Beengedsz?”
A sorozat többi részét itt olvashatod
– Azt hittem, meghaltál – mondta az asszony.
– El kellett tűnnöm egy időre. Ez tűnt a legjobb megoldásnak.
A nő felsóhajtott.
– Úgy hét évre? Jó terv… – közölte gúnyosan.
– Bejöhetek?
Mátrai Zoltán arca nem tükrözött sok megbánást.
– Nem. Minek jönnél?
– Mégiscsak az urad vagyok!
– Aki meghalt. Egyszóval nem lehetsz az. Menj el!
– Legalább Odettel hadd beszéljek!
– Odettel? Ugyan már! Nem is emlékszik rád.
– Az nem lehet. Én voltam a drága apuskája, akinek minden nap a nyakába ugrott.
– Az régen volt. Felnőtt, okos lány lett.
A férfi most először mutatott némi érzelmet. Szemmel láthatóan fájt neki a kiesett idő, nem mintha nem lett volna okozója.
– Miért jöttél, Zoltán? – tette fel a kérdést az asszony. Közben gondosan vigyázott arra, hogy az ura be ne lásson a lakásba, pláne, hogy ne kérdezze meg, ki az a férfi odabenn. Lajos csendben figyelte az eseményeket. Meglepődött az asszony karakánságán.
– Látni akartalak benneteket – hangzott a válasz.
– Láttál… Már mehetsz is. Bár nehezen hiszem el, hogy csak emiatt jöttél.
– Valóban nem.
– Nyögd már ki, könnyebb lesz.
– Valakit megöltek itt a házban nemrég, ugye?
Az asszony megmerevedett. A jó isten útjai valóban kifürkészhetetlenek, de adja, hogy ne Odett apja, az egykori szerelme legyen a gyilkos!
– Te voltál? – kérdezte óvatosan.
– Jaj, asszony! Miket képzelsz te rólam?! Csak volt nála valami, ami az enyém volt. Azt mondta valaki, hogy egy fiatal, csinos lány vette magához a dolgokat. Mindjárt sejtettem, hogy Odett lehet.
– Nem Odett volt. Ő rendes lány, nem tolvaj, mint az apja.
– Muszáj ezt itt az ajtóban megbeszélnünk? Tudom, hogy ő volt, elmondták, hogy néz ki. Csak ő lehetett.
– És ha ő volt? Mit változtat a lényegen? A nyakék akkor sem lehetett a tied!
Gitta asszony már nem tudta visszaszívni a mondatot. Elszólta magát.
– Kedvesem, tudtam, hogy segítesz! Kérlek, add ide az ékszert, hogy továbbíthassam, mert ha nem, akkor valóban kést kapok a hátamba egy sötét sikátorban.
– Nem lehet.
– Ne kéresd magad! A régi idők emlékére… Segíts még egyszer rajtam!
– Valóban itt volt, de elvitte egy nyomozó tegnap este. A nyomorult ékszered miatt veszélybe kerültünk mind. A lányod is. Hogy került hozzád?
– Jobb, ha nem tudsz semmit. Egy biztos, ha igazat mondasz, akkor nekem végem van.
Az asszony a szája elé kapta a kezét, és elsírta magát.
– Ne bánkódj! Már nincs mit tenni. Akkor Káró és bandája elintéz engem. De meg is érdemlem, ahelyett, hogy itthon maradtam volna. Köszönöm, hogy elmondtad, most megpróbálok eltűnni. Hátha sikerül…
Azzal, mielőtt asz asszony bármit is szólhatott volna, sarkon fordult és elsietett.
Lajos finoman becsukta az ajtót és a kanapéhoz terelte a síró asszonyt. Lassan kezdett kitisztulni a kép. Viszont, ha kiderül, hogy már nincs a lakásban az ékszer, akkor a veszély is kisebb lesz, gondolta a testőr.
Odett ezalatt Bánffy Péter ragyogó autójával robogott a városban. A férfi kíváncsi volt, de nem tolakodó. Figyelmesen hallgatta a lányt, aki nem mesélt neki tulajdonképpeni céljáról, inkább csak arról, hogyan fedezett fel egy gyilkosságot egyik nap. Ez pontosan annyira lekötötte a férfit, hogy nem jutott eszébe tovább faggatni.. Elámult bátorságán és merészségén, amivel a helyzetet kezelte. A nyakékről és a papírokról egy szót sem ejtettek, a lány nem tudta volna tiszta szívvel beleavatni a félig idegen férfit, bármennyire kedves volt.
Aztán Péter is mesélt egy keveset magáról, hogy utazni készül nem sokára, de mielőtt részletekbe menően elmerültek volna a témában, megérkeztek a Kálvária térre.
– Ne kísérjem be? – kérdezte Péter.
– Köszönöm, elboldogulok. Megvárnia sem kell, mert nem tudom, meddig maradok.
– Ahogy gondolja, bár nem örülök neki, hogy egyedül megy be. Mindenesetre itt fogom várni egy ideig. Rendben?
– Köszönöm még egyszer, de nem rabolnám az idejét.
– Nem rabolja.
Ezzel kiszállt és kinyitotta a lány felől a kocsi ajtaját. Odett szíve egyre hevesebben kezdett verni. Nem tudta, mire számítson. És ha az apja mégsem lakik itt? Akkor hiába jött. Ha viszont itt lakik, akkor mit fog neki mondani? Mit lehet mondani egy olyan apának, aki kalandvágyból elhagyta a családját? Az biztos, hogy nem fog a nyakába borulni, de látni akarja.
Átvágott az úton. A macskakövek hangosan csattogtak sietős léptei alatt. Megnyitotta az óriási, kopott nagykaput,és egy elhanyagolt udvarban találta magát. Gaz nőtt az udvar tövében, farakások hevertek szanaszét, köztük szurtos gyerekek indiánosdit játszottak. Mindenhol káposztaszag terjengett. Vegyült a szegénység és a vizelet szagával. Itt lakna az apám, töprengett magában. Ezért jött volna el? Ez volt neki a nagy világjárás? Odalépett az egyik gyerekhez, és megkérdezte tőle, tudja-e melyik lakásban lakik Mátrai Zoltán. A koszos kisfiú fülig szájjal a legtávolabbi zöld ajtóra mutatott. Odett sóhajtott egyet. Nem értette az egészet, de ha már eljött, nem akart úgy hazamenni, hogy nem jár végére a dolognak. Összeszedte minden bátorságát, és elindult az ajtó felé. Mielőtt azonban odaérhetett volna, az a férfi lépett ki rajta, aki egyik nap az öccse után érdeklődött náluk. Az a Krusovszky. Odett gyorsan elfordult, és lehajolt, mintha a cipőjét igazgatná. Remélte, hogy a férfi nem veszi észre. Úgy tűnt szerencséje van, mert az nagyon sietett, és szét sem nézve robogott át az udvaron.
Ő lett volna a lakó, aki ezen a címen lakik?
A gyerek felé fordult, de annak épp megérkezett az anyja, és rángatta is volna befelé, ha Odett meg nem szólítja.
– Ne haragudjon! Megmondaná nekem, ki lakik abban a zöld ajtós lakásban? – kérdezte némi riadalommal a hangjában.
– Valami Zoltán – bökte oda az asszony. – Nem ismerem, magának való ember. Várjon csak…Valami hegy a neve.
– Mátrai netán?
– Ahogy mondja – kiáltott fel ragyogó szemmel a kisfiúcska anyja. – Remélem, a kisasszonynak nincs vele semmi dolga. Nem jó ember az, jobb őt elkerülni. A viszontlátásra!
Odett kővé váltan nézett utána. Ezen a címen egy olyan férfi lakik, akinek az a neve, ami az apjának? Akkor miért mutatkozott be más néven? Ha meg Krusovszky, akkor itt miért hazudik? Egy biztos, a nyomozás ezen a ponton nem tűnt eredményesnek, veszélyesnek annál inkább.
Megfordult és elindult kifelé. Semmi eredménye nem volt annak, hogy eljött, gondolta szomorúan. Az apja meghalt, hiába is nyomoz utána. A könnyek elöntötték a szemét. Egyetlen egy jó dolog maradt csak a délutánból: Péter megvárta. Amikor meglátta, hogy a lány sír, kiugrott a kocsiból és átnyújtotta neki a zsebkendőjét.
– Bármi is történt, nem ok arra, hogy szép szemeit kisírja – mondta kedvesen. – Jöjjön, visszaviszem, de útközben elmondja, ki bántotta meg. Rendben?
Odett bólintott. Jól esett neki a kedvesség és a figyelem, pláne a sikertelen terv után. Beszállt a kocsiba és hagyta, hogy az visszaguruljon vele Kalácsnéhoz, aki remélhetőleg nem kéri majd, hogy mutassa meg a tűket, amiket vett.
Előző rész
Következő rész
fotó: Pinterest
