„– Rémeket látsz! Egy jóképű férfi kiszemelt magának! Talán még feleségül is vesz!
– Túl sok buta könyvet olvasol.
– Azért erre nem vennék mérget.
A két lány egy ideig még sutyorgott, de aztán a sok munka nem hagyta őket ábrándozni.
Odett újra csak azt érezte, mintha valaki megpöckölte volna sorsának kerekét, és az hirtelen gurulni kezdett volna lefelé a dombtetőről.
És még nem sejtette, Miklós mivel hozakodik elő a parkban.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Fél egykor végre megszólalt az ebédidőt jelző harangocska. Lustán, rozsdásan, de ez senkit nem zavart. Odett felpattant. Fogta a kabátját, meg sötétzöld kalapját, és amilyen gyorsan csak tudott és illett egy fiatal lányhoz, kinn termett az utcán. A park alig száz méternyire terült el, így nem sok ideje volt szívdobogása mérséklésére. Érezte, hogy nem mindennapi lesz a találkozás Miklóssal.
A férfi elegánsan le-fel sétálgatva várt rá, és nem bírta keze remegését csillapítani. Eldöntötte, hogy lépni fog, és most készen állt meghozni élete legfontosabb döntését. Szerette Odettet az első pillanattól kezdve. Ha becsukta a szemét, maga előtt látta a mosolygós lányt, aki izgatottan szolgáltatja vissza a talált pénztárcát. A következő kép, ami bevillant neki, már nem volt ilyen távoli. Tudta, hogy a lány vonzódik hozzá, érezte finom érintéséből, hogy akarja őt. Arra azonban mégsem számított, hogy vele tölti az éjszakát. És az az éjszaka eldöntött mindent. Nem akart nélküle élni. Minden megvolt benne, amit egy férfi kívánhat jó dolgában: Odett kedves, bátor, odaadó és kíváncsi volt. Miklós minden megnyilvánulását szerette. Látta, hogy a legnehezebb helyzetben is könnyedén veszi az akadályokat. Megtapasztalta, hogy nem szeszélyes. Nagyon szereti az anyját és még az apját is, aki ezt nem érdemeli meg. Egyszóval tökéletes.
Úgy érezte, nincs mire várnia. Szeretné mellette leélni élete hátralévő részét. Amikor szeme sarkából észrevette közeledni, még idegesebb lett. Felnőtt férfi létére kisfiúnak érezte magát. Odett megállt vele szemben, és nem borult a nyakába, mert hiába jártak a nap felénél, a park tele volt emberekkel. Nem akart senkit megbotránkoztatni a viselkedésével. A szeme azonban úgy csillogott, hogy Miklós szíve belesajdult a szerelembe. Nem tudta elképzelni, hogy a lány nemet mondjon neki. És ha mégis?
– Képzeld, drága, holnap új helyen kezdek! – mondta Odett lelkesen. – Ma voltam a jövendő főnökömnél, akiről kiderült, hogy ismerem.
– Szívből gratulálok! Hatalmas lépés ez! De ugye nem akarsz majd dolgozni akkor is, ha netán férjhez mégy?
Odett meglepődött. Ez meg miféle kérdés?
– Nem tudom, egyelőre ilyen veszély nem fenyeget. Nem állnak sorba a kérők értem – mondta kacagva.
– Hát, ha több nem is, de egy igen!
– Te jó ég! Látsz egyet is?
– Igen, épp itt toporog előtted.
– Miklós, te játszol velem?
– Eszemben sincs, csak szeretném végre kimondani: Mátrai Odett, hozzám jössz feleségül? Leszel a jobbik felem?
Odett felsikoltott. Meglepetés és ijedtség is vegyült a hangjába. Nem régóta ismerte a férfit. Fogalmazhatjuk úgy, hogy alig. De amit tudott róla, azt szerette. Előzékenysége, türelme és határozottsága mind-mind nagyon rokonszenvessé tette. Arról nem is beszélve, hogy a férfi jóképű volt, elegáns és okos. Mint Rudolf Valentino a filmvászonról. Viszont nem tudta elképzelni, milyen lenne vele élni. Huszonegy éves volt, mindig is otthon élt, így a félelme nem volt alaptalan. Más otthon takarítani, lesni anyja minden szavát, utasítását, mint önállóan eldönteni, mi kell egy háztartásba, figyelni egy férfira, hogy nyugalomban dolgozhasson, és mellette gyerekeket nevelni. Merthogy lesznek, abban biztos volt. Elképzelhetetlennek tűnt, de minden fiatal lány így van ezzel. Sáriival erről sokszor beszélgettek.
– Igen, igen, igen! – kiáltotta. – Örömmel.
Miklós erre a zsebébe nyúlt.
– Tudom, hogy aprócska, meg egyszerű, de még édesanyámé volt. Most meg a tied, ha elfogadod.
Odett meghatódott. Az aprócska köves gyűrű teljesen megbabonázta.
– Köszönöm, hogy megtisztelsz vele! Jaj, Miklós! Nem is álmodtam erről. Azt hittem, talán csalódtál bennem a napokban. Hogy azt hitted, túl könnyűvérű vagyok.
– Bolond nőszemély! Hogy hihettél ilyesmit?
A lány megkönnyebbülten felsóhajtott. Nézte a finom gyűrűt és várta, hogy Miklós felhúzza az ujjára. A férfi a keze után nyúlt, finoman az ajkához érintette a hosszú ujjakat, felhúzta a negyedikre. Tökéletesen passzolt rá.
A tavaszi napsütés lágyan megsimogatta a friss menyasszony arcát, akinek azért eszébe jutott valami.
– Anyustól is kérj majd el, úgy hivatalosan! – kérte kedvesen. – Most már ő a családfő nálunk. Nem akarom, hogy azt érezze, a háta mögött döntünk.
– Attól tartok, nem sokáig – somolygott a férfi. – Gyere, üljünk le, ne álldogáljon már ilyen meglepetten az én gyönyörű menyasszonyom.
Finoman az egyik ívelt pad felé terelte a lányt, akinek majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság. Mi az, amit Miklós tud, de ő nem?
– Kérlek, ne csigázz! Mondd már! Hogy érted, hogy nem sokáig?
– Nem akarok semmit elkiabálni, de én úgy vettem észre, hogy a testőre szemet vetett rá. Mintha édesanyádnak se lett volna közömbös. Én legalábbis úgy láttam a tekintetén.
– Hogy te miket figyelsz meg? Én semmi ilyet nem láttam.
– Persze, hiszen te bele voltál mélyedve a gondolataidba, és édesapádon töprengtél.
– Igen… Apuson, aki elbaltázta az életét, mert szürkének találta a régit… Most meg keresik a csendőrök… Ki tudja, mi lesz vele?
– Nem mondom, hogy nem érdemelte meg… De bántani nem akarom, hiszen az édesapád. Azt viszont sajnálom, hogy nem lesz ott az esküvőnkön.
A lány elkomorodott, aztán elpirult örömében. Milyen csodás is a nap, amikor ennyi jó történik az emberrel!
– És most még valamit szeretnék kérdezni… Hogy értetted azt, hogy az új főnöködet már ismered?
Odett némi féltékenységet vélt kihallani ebből a mondatból, de talán képzelődött. Lehúzta kesztyűjét és lágyan megsimogatta a férfi arcát.
– Tegnap ő vitt el apámat megkeresni. És előzőleg is belefutottam már a bankban, csak nem tudtam, hogy ott dolgozik.
– Fiatal? Öreg? Jóképű? – hangoztak a sorozatos kérdések mintegy megerősítve Odett megérzését.
– Miklós, ugye nem gondolsz semmi butaságra? Most mondtam neked igent! – nevetett a lány. – Fiatal, de azzal, hogy hogy néz ki, nem törődöm. Már ne is haragudj, de ez lényegtelen annak, akinek vőlegénye van.
Viccesen megfenyegette a férfit, akinek ettől boldog mosoly ült ki az arcára.
A röpke fél óra gyorsan tovatűnt, és Odettnek vissza kellett mennie dolgozni. Az elmúlt időszak felfokozott izgalmai közepette hihetetlenül boldognak érezte magát. És ha anyja megtudja, biztosan vele örül majd. Egy pici tüske azért maradt a szívében, és ezt apja hagyta, ám ezen már nem lehetett változtatni.
Miklós megölelte és ő boldogan simult a karjaiba. Úgy repdesett vissza a bankig, mint egy könnyű tavaszi pillangó, aki vidám, mert megúszta az esőt.
Kettesével vette a lépcsőket lefelé, és akkor érte meglepetés, amikor egy nagy csokor virágot pillantott meg az asztalán.
Péter küldte. Nem is értette. Bosszantotta, hogy a férfi tolakodó. Bár nem tudhatta, hogy hajadonként van-e udvarlója, de ez nem is volt már fontos. Fogta a csokrot és úgy, hogy a lassan visszaszivárgó lányoknak fel ne tűnjön, kiosont vele. Aztán usgyi, fel a lépcsőn a másodikra. Az volt a szerencséje, hogy Péter titkárnője sem volt a helyén. Így határozott kopogtatás után már be is nyitott az új főnöke irodájába.
– Jó napot ismét! – mondta.
– Parancsoljon! – nézett fel a férfi meglepetten a papírkötegből, amit olvasott.
– Csak azért zavarnám, mert nem fogadhatom el a virágot. Nem akarok hálátlannak vagy undoknak tűnni, de maga a főnököm lesz. Ez nem helyes. Kérem, ne küldjön nekem virágot! Menyasszony vagyok, így még kevésbé elfogadható.
Péter elnevette magát.
– De hisz ez csak egy csokor! – mondta.
– Tudom. Én mégsem szeretném megtartani.
– Nem tudtam, hogy menyasszony, így kérem, bocsásson meg!
– Semmi gond. De most már tiszta a kép, és így holnap nyugodt szívvel jövök dolgozni.
– Ahogy gondolja.
Odett az asztalhoz lépett és letette a virágokat. Az jutott eszébe, hogy pár napja ez a férfi még nagyon tetszett neki. Most viszont erről szó sem volt. Egyetlen embernek volt csak helye a szívében.
Sarkon fordult és kifutott. Az ajtó előtt megkönnyebbülten sóhajtott. Tiszta lappal kezdheti a másnapot, és nem hozhatja majd őt zavarba senki pár szál virág miatt.
Miután becsukódott az ajtó, Péter a telefon után nyúlt:
– Megnyugodhatsz, kedves barátom – mondta. – Remek lányt választottál. Lerázott, mint kutya a vizet.
A vonal végén valaki felnevetett.
Odett négyig ábrándozva iktatta az utolsó papírokat, majd rendet tett az asztalán és elköszönt a többiektől.
A langyos tavaszi melegben gyalog vágott neki a hazaútnak. A város lüktetett, mint mindig. Lovaskocsik húztak el mellette, néhol egy kerékpáros igyekezett kerülgetve a gyalogosokat. A sarkon rikkancs kiáltotta világgá a friss híreket, de ő nem hallott már semmit.
A világ, amelyet addig ismert megváltozóban volt. Odett kisasszonyból nem sokára asszony lesz, dolgozó nő és egyszer anya. Hogy a világban ezalatt mi történik, nem tudta, de hogy szíve tele az új élet reményével egy szeretett férfi oldalán, abban biztos volt.
1931-et írtak, már zajosan csicseregtek a madarak a fákon, egy fiatal lány boldogságra lelt. Ezt vajmi kevesen tudták, de ez nem is volt akkora baj.
Előző rész
Befejező rész
fotó: Pinterest
