Önmagamat akkor tudom legjobban adni, ha kapcsolódom önmagamhoz. Ha jóban vagyok a belső valómmal, s természetesen jóban vagyok a külső önmagammal is. A belsőm én vagyok. Az, aki megtölt engem, aki alkot engem apró mozaikokból. Nagyon sok kis összetevőből állok. Pontosan úgy, mint egy finom étel, ami külsőre talán nem is különleges, de a fűszerek megadják a zamatát, a különlegességét. Legtöbbször ezek a fűszerek eltűnnek az ételben, de megkóstolva, már a nyelvünk hegyén érezzük, hogy különlegesség részei vagyunk. Mindez persze feltételezi azt, hogy hiszünk abban, hogy az, amit mi tálalunk fel másoknak, tele van jobbnál jobb ízekkel. Legtöbbször nem akarjuk megkóstolni azt az ételt, amit nem látunk szépnek. Csak a szemünknek hiszünk. Nem vagyunk kíváncsiak többre. Kevés ínyenc létezik a világban, a legtöbb embernek jó a paprikás krumpli is. Persze nincs is ezzel baj, csak nem mindegy, hogyan szolgáljuk fel.
Párkapcsolataink is ebből a tálalásból fakadnak. Tudom én, hogy az utcán nem a szép lelkét nézzük meg valakinek, ahogy elsétál előttünk, de talán azért, mert nem is azt akarjuk láttatni. Praktikákkal, olcsó kis taktikákkal adjuk oda magunkat, és ha megszereztük vágyaink tárgyát, a férfit, aki azt szerette bennünk, amit megszerzése előtt látott, elkezdünk visszafejlődni. Azért, hogy megőrizzük, működésben tartsuk a kapcsolatunkat, elherdáljuk a legfontosabbat: azt, ami bennünk szerethető volt. A lényünket. A fűszereink keverékét. Azt hisszük, hogy azért kellettünk, mert jó lábunk, fenekünk, van, s nem azért, amit sugároztunk. A nő mindenét odaadja azért, hogy szeressék. És most nem a jó értelemben gondolom. A türelmét, a kedvességét, az odaadását tálcán kínálja, ami rendjén is van, mert ez is a szeretet része, de odaadja határozottságát, a véleményét, az eltökéltségét, az ötleteit, a kreativitását csak azért, hogy a férfi alá kerülhessen. Ez nem mindig szándékos, de olyan csapda, amit a legtöbben nem tudnak kikerülni.
Azt hiszik, hogy feladni önmagukat egyenlő a szeretettel. Feláldozni azt, aki vagy, az nem más, mint a szeretett lény kiszolgálása. Ez merő önbecsapás. A legtöbb nő nem vállalja fel a konfrontációt, nem mond véleményt, csendben tűr, mosolyog és alázatos lesz. A férfi pedig nem érti, hogy hová tűnt el a párjában mindaz, amit annyira díjazott.
Persze, erre azt mondjuk, hogy mindenki változik. Ez valóban így van, félelmetes lenne azt hinni, hogy olyanok tudunk maradni, mint a kapcsolat kezdetén. Ez a butasággal egyenlő. Változnunk kell, merni randevút megbeszélni az Ismeretlennel, de ez nem mehet annak rovására, hogy kiradírozzuk önmagunkból azokat a jó tulajdonságokat, amik megvoltak egy kapcsolat kezdetén.
A nők legtöbbje annyira fél, hogy az idők múltával nem fogják szeretni, hogy kapaszkodni kezd, erőnek erejével küzd, görcsöl, közben, pedig szép csendben az tűnik el belőle, ami valaha a leglényegesebb része volt: önmaga.
Félelemből nem eszünk, vagy sokat eszünk, félelemből bizonygatni akarjuk, hogy konyhatündérek vagyunk, persze párhuzamosan azzal, hogy a legjobb anyák is. Minden tettünket a görcsös erőlködés határozza meg. Észre sem vesszük, hogy már nem vagyunk kívánatosak, kellemesek, de nem azért, amiért mi hisszük, a kilóink, ráncaink vagy a narancsbőrünk miatt, hanem amiatt, hogy már nem vagyunk meghintve egy csipetnyi pikáns fűszerrel, nem vagyunk ínycsiklandozóak, beleszürkültünk a mindennapokba, mindeközben pedig azt várjuk, hogy a párunk ne ezt lássa, hanem a régit. Azt a csodás kis izgalmas nőt, aki miatt órákig várt egy kapualjban, akinek az illata elbódította, akivel éjszakákat beszélgetett át világmegváltó dolgokról.
Meg kell találnunk a belső hangunkat! Azt, amitől felnyílik a szemünk, hogy mi magunkban is meglássuk azokat a dolgokat, amiket a külső szemlélő csodál vagy csodált egykoron. Mert minden bennünk van, de altatjuk, hosszú álomba kényszerítjük. A ma királyfija nem jön már a tüskés bozótokon át, nem fog utat törni, mert nem ér rá, mert mi magunk küldtük el vagy kasztráltuk a fene nagy hamis öntudatunkkal, amivel csak leplezni próbáltuk a kétségeinket.
A mai királylányoknak maguktól kell felébredniük és megmutatniuk, hogy értékesek, különlegesek.
Láttassuk meg magunkat hölgyeim! 30, 40 és 50 felett is, mert nem késő sohasem. Kívánok ehhez sok erőt és szerencsét! A félelem csak a gondolatainkban létezik! Töröljük!
Kép forrása: Pinterest
