Az iskolai nyílt napok (nem azok, amelyeket a gimnáziumok tartanak, bár azok is fényezettek), azért jöttek létre, hogy a szülők betekintést nyerjenek az iskola életébe, hogy lássák gyereküket abban a környezetben, és hogy jobban megismerjék az adott tanárt, tanítót és módszereit. Mindez csodálatosan hangzik, de ez pontosan ugyanolyan dolog, mint amikor azt várjuk és reméljük, hogy a gyerekünk csillogó szemmel, szökdécselve indul első osztályba, közben fülig ér a szája, és a tanító néni boldog mosollyal, sugárzó üdeséggel várja az osztály ajtajában. Ez még a Farm, ahol élünk c. sorozatban is nyálas lett volna, pedig abban a kedves sorozatban igen sok a tökéletes élethelyzet és szereplő. Mind tudjuk, és tudnunk kell, hogy az iskola nem színház, nem bemutatóterem, nem olyan hely, ahol a padban ülve, ragyogó arccal figyeljük a tanító nénit, aki gyönyörű, illatos és mindig türelmes, emellett tele van ötletekkel, a zsebében csoki és nyalóka lapul, a csillagokat és az ötösöket meg úgy szórja, mint Holle anyó a hópihéket.
Felnőttként, szülőként is megtapasztaljuk, hogy az iskola, (nem Finnországban, nem Dániában) egy strapás hely. Magyarország lakossága nem arra van beállítódva, hogy nyitottan, tele lelkesedéssel és türelemmel segítse a gyerekeket az adott intézményekben. Mi még messze vagyunk mindenféle elfogadástól, és attól a gyakorlatias tanítástól, amiről olykor hallunk vagy látunk a tévében. A mi gyerekeink még sokat melegítik a széket, a lexikális tudást bombázzák a fejükbe, és a számonkérés se feszültségmentes. Tankönyveink nem arra épülnek, hogy érvelő, gondolkodó és gyakorlati ismeretekkel rendelkező felnőtteket neveljünk. Szóval, az a hely, ahol gyerekünk nyolc-tizenkét évet eltölt, nem a világ legkellemesebbje, nem beszélve a kapcsolatteremtésről, beilleszkedésről és az integrálás problémáiról. Mindezt tudva, és olykor elfelejtve, elérkeznek a nyílt napok.
A gyerek szeretné, ha szülei látnák órákon, a szülő pedig azt hiszi, hogy azzal tesz jót, ha megnézi. Bizonyos fokig igen. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy ezek az órák a legtöbb esetben kirakatórák. Vegyük szemügyre először a gyerek szemszögéből: amellett, hogy örül, nagyon izgul. Az izgalom miatt sokan épp ellenkezőjét csinálják annak, amit szoktak. A lelkes, odafigyelő gyerek magába roskad, vagy nem jut eszébe a jó válasz, hiszen anyja figyeli, kicsit osztályozza is magában, a máskor csendes meg kivirul, mert új közönsége van. A tanító és a tanár is ideges, nem akar hibázni, tévedni, úgy érzi, meg kell mutatnia, hogy érti a dolgát, ezért vagy túlszerepel, vagy épp nem. Persze nem szól rá a gyerekre, aki akkor is zavarja az órát, ahogy máskor, beesik a pad alá, vagy direkt provokálja, hisz nem akar rossz fényben feltűnni.
A szülő ott ül, és bár azt állítja, hogy a gyereke miatt érkezett, mind tudjuk, hogy ez nem teljesen igaz. Megfigyel és osztályoz mindent. Ha tehetné, felvételt készítene, hogy otthon ízekre szedje az órán elhangzottakat. Vannak persze olyanok is, akik végig lenémított készülékkel mobiloznak, isten tudja, ők miért vesznek részt az órákon. Aztán olyanok is, akik trécselnek, megjegyzéseket tesznek a mellettük ülőnek, vagy súgnak a gyereküknek. Megesik, hogy beleszólnak az órába, de az is előfordul, és ez nem kitalálás, hogy elalszanak valamelyik óra alatt.
Az egész felhajtás nem tükrözi a valóságot. A szülő nem kíváncsi a nehézségekre, ő egy mozgalmas, vicces órát vár(na), a tanár szeretne többet nyújtani, ha még maradt benne becsvágy, a gyerek meg végképp nem tudja, kell-e szerepelnie, vagy sem, ezért kivetkőzik magából. Amit tapasztalunk ilyenkor, az köszönőviszonyban sincs a valósággal. A tanulás és a tanítás nem kirakat. El lehet játszani, hogy milyen kreatívak vagyunk (és sokan azok is!), süteménnyel is kínálhatjuk a szülőket (megesett, nem túlzás), de tudomásul kell vennünk, hogy a mindennapok unalmasabbak, lassúbbak, és kevésbé érdekesek, hiszen a munkahelyünkön mi sem vagyunk minden pillanatban a topon, nem szórakoztatjuk a többieket, nem akarjuk elhitetni, hogy pl. a buszt a mogyoródi F-1 pályán is kiválóan el tudnánk vezetni Vettelt megszégyenítő ügyességgel.
Ha mindezek mellett képesek vagyunk kellő humorral és elfogadással kezelni a nyílt napokat, akkor rendben is van. Máshogy nem érdemes, hiszen egyetlen részvevő se viselkedik természetes módon. Izgul a gyerek, mert látják a szülei, izgul a tanár, mert méregetik, és izgul a szülő is, hogy gyereke mefelelően szerepel-e.
Amikor majd részesei leszünk, ne feledjük, hogy nincs az a munkakör, amelyben az emberek teljes nyugalomban és mosolyogva tudnak teljesíteni, ha harminc vagy több szempár figyeli minden rezdülésüket.
