Amikor magához tért, egy fehér szobában feküdt, ahol tényleg minden fehér volt. Az ágyak, a falak, a mennyezet. Eltelt egy kis idő, mire rájött, hogy ez nem teljesen így van, csak homályosan lát, viszont a hallása éles volt. Hallotta az idétlen viháncolást, ami nem illett a helyhez. Ketten feküdtek a szobában rajta kívül. Egy ideges nővérke rohant végig az ágyak között, és egy fél mosollyal nyugtázta, hogy magához tért.
– Ne aggódj, nincs nagy baj! – szólt oda, persze tegezve, ami meglepte Szandrát, de nem ez volt a legfontosabb abban a pillanatban. – Kicsit később jön a doktor úr, addig hozok inni, jó?
Bólintott. Nem igazán emlékezett a történésekre, de a feje sajgott. Mgelepve érezte a kötést, ami a homlokát is eltakarta, meg persze körben a fejét. Megtapogatta, és az jutott eszébe, lám, ha meghalt volna, nem tűnt volna fel senkinek. Péter sose tudná meg, hiszen nincsenek kapcsolatban. Talán valaki egyszer, később félszavakkal célozna rá, de még ez se biztos. Így a fiú megnyugodhatna, hiszen, nem bolygatta fel az életét, nem okozott neki kalamajkát. Hirtelen elszégyellte magát ezért az önsajnálatért. Miféle dolog ez, bosszankodott. Épp elég baja van, de nem akkora, hogy mindjárt temessék. Az orvos is ezt mondta két órával később, és közölte, hogy még egy napig megfigyelik, de tulajdonképpen megúszta, semmiféle károsodást nem szenvedett, leszámítva a külső sérülést. A lány figyelmesen hallgatta, és fokozatosan villant be neki, hogy munkába indult, kilépett a kapun, és jött egy hurrikán biciklis képében. Még a sárga bukósisakja is megjelent lelki szemei előtt. Vajon miért nem segített neki? Ez nem közúti baleset volt, de cserben hagyás, az bizonyos. Miféle emberek vannak a világban, morfondírozott. Nem, semmiképp nem akarta, hogy valaki tudjon az esetről, csak a munkahelyére szólt be, aztán kábán, fejfájástól gyötörve elaludt.
Péter ugyanezen a reggelen arra riadt fel, hogy megérkezett a kukásautó, és hangos csattanással ürítik a szemetet. Elfintorodott. Gréta koránkelő volt, már rég a konyhában szendvicseket csinált, amiket mindkét gyerek utált, de ő is, csak nem merték megmondani. Inkább kiszedték belőle a gazt, ahogy a nagyobbik nevezte a csírákat, és akkor ették meg, amikor már valóban kopogott a szemük az éhségtől. Lám, egy újabb hazugság az életükben, mondta magának. Ezer ilyen van, de még mindig volt elég kötőanyag, hogy összetartsa ezt a házasságot. Nem kell mindig lángolni, gondolta haragosan. Nem mozifilm az élet. Lehet csendben tenni-venni, örülni a fiúk sportsikereinek, meglátni feleségében a jót, és az élet eltelik így is. Nemcsak telik, hanem rohan, mintha száz lába lenne, és egyre gyorsabban futna. Mégis belefájdult a szíve, ha eszébe jutott a majdnem ismeretlen.
Úgy gondolta, meg kell keresnie, beszélnie kell vele, hátha rájön, hogy az egész egy ábránd. Biztosan ki fog derülni róla valami, ami kiábrándító lesz. Nem elég a vonzás, az se, amit képzel róla. A valóság kijózanító itala kell neki, döntötte el. Kutyafuttában üdvözölte a feleségét, aki elmélyedve kente a zsemléket, és amilyen gyorsan csak tudott, lelépett otthonról. Istenem, minden mozdulatom hazugság, mondta magának. Ott a ház, amelyért annyit dolgoztak, a felesége, aki a maga módján kedves és odaadó, de mindig szenvtelen. Szült neki két fiút, akik homlokegyenest ellentétei, tele vannak lelkesedéssel. Jó élete van, mit akar? Tényleg arra van szüksége, hogy mindezt felrúgja? Anyja megöli, apja megvetésével is számolnia kell, nem beszélve a barátaikról, akik bár nincsenek sokan, régóta ismerik őket. Véleményt biztosan alkotnak, és nem foglalnák imába a nevét, ha felborítaná ezt a házasságot. Sietve bedobta táskáját az anyósülésre, és gázt adott. Az utakon minden a megszokott volt. Vajon hányan szenvednek hozzá hasonlóan, töprengett tovább. Szenvedés ez egyáltalán? Az lenne a szenvedés, ha válna, nem ez…A pirostéglás, oszlopos épület előtt persze nem volt egyetlen üres parkolóhely sem, ezért az épület mögé ment, és ott állt be a gesztenyefák alá. Remélte, hogy nem potyog a kocsira egy sem. Ha meg igen, akkor úgy járt. Kiszállt, és elindult befelé a töredezett aszfalton, amikor meglátta Jocit, aki bár nem volt közeli barátja, azért jóban voltak.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – vigyorgott rá messziről a srác. – Látom, bátran a gesztenyefák alá álltál. Szeretsz veszélyesen élni?
– Egyértelmű. De ez csak egy kocsi, nem az életem. Te mi járatban errefelé?
– Ügyvédhez jöttem a harmadikra.
– A Palotáshoz?
– Nem, de ne kérdezd a nevét, valami fura vezetékneve van. Apropó, a nejem mondta, hogy hamar elmentél tegnap…
– Nem voltam fényesen. Biztosan öregszünk már, komám.
– Te! Én aztán nem! – nevetett fel Joci. – Előttem még ott a világ. De képzeld, Timi barátnőjét, azt a kis szőkét elütötte egy biciklis. Ki hallott már ilyen hülyeséget?
Péter ereiben megfagyott a vér. Alig merte kinyitni a száját, nehogy olyat mondjon, ami gyanút kelt.
– Melyik szőkét? – kérdezte óvatosan.
– Vékony, alacsony, azt hiszem, Alexandra a neve, de nem biztos.
– Komolyan? – Hangja hamisan csengett. – És mi lett vele?
– Nem tudom. Talán kórházban van!
– Ez borzalmas. Az embernek már a biciklisektől is tartania kell?
Mindketten nevettek, de Péter reszketett belül. Ezután nem beszéltek többet róla, csak elváltak a bejáratnál. Péter ment fel az elsőre, Joci pedig liftbe szállt.
A lépcsőfordulóban megállt egy pillanatra. Ezer éve nem érzett akkora félelmet, amit akkor. Egy olyan emberért aggódott, akit nem is ismer igazán, akiért nem is lenne szabad, de hogy mit szabad, és mit lehet, azt sok esetben nem a gondolatok határozzák meg. Így volt azon a reggelen is, hiába vegyült az érzésbe szégyen, lelkifurdalás, harag önmaga iránt, a legerősebbnek a féltés bizonyult.
Kép forrása: Pinterest
