Timi mindig tudja a tutit. Igaza is van sokszor, bár a stílusa sokszor bosszantó. Mindentudó és még be is jön neki. Nem mondom, hogy okoskodó, inkább annyit, hogy látja a lényeget. Ahogy ma is.
A sorozat előző részét itt olvashatod
Nincs valami jó kedvem, mert cseppet sem örömteli a pillanat, amikor ráébresztik az embert, hogy rúgja fenékbe önmagát. Több ilyen pillanat is akad az életben, de igyekszünk nem meghallani a belső biztatást. Tibcsi tett róla, hogy ébredezzek, de én hetek óta rágódom, hogy fel merjem-e hozni neki újra.
A legszörnyűbb ez a gyávaság, a mi lesz majd nélküle-kérdés? Nem tudom, képes leszek-e intézni az életem, bejárni a munkahelyre lelkesen és persze ott a fiunk, aki majd ítéletet mond felettünk. A mi életünk a példa neki, abból szűri le egyelőre, érdemes-e felnőttnek lenni. Mit mondjak majd neki? Hogy unalmas vagyok és apád lelépett? Vagy, hogy apa kalandra vágyik? Vagy nem is kell magyarázkodni, mert még gyerek?
Mindez a hazugságok legteteje, mert nem ovis, tizenkét éves és már láttam, hogy a csajok körüldongják. Őt persze csak a foci érdekli, de a lányok ezt nem veszik észre, vagy ez is bejön nekik. Peti szép gyerek. Szőke, nyúlánk, izmos. Olyan kék szeme van, hogy a nyári ég elbújhat mögötte, mondom én, az anyja, aki az apjának is épp a szemébe szeretett bele először.
Az jár az eszemben, mit rontottam el. Mi az, ami miatt meg kellett csalni engem? Miért jobb a másik, mint én? Ha beindítom az önbüntető programot, akkor kb. kétszáz dolgot fel tudok sorolni, amiben egy másik nő jobb lehet nálam. Nem vagyok a háziasszonyok gyöngye, persze nem áll nálunk a kosz, de akkor is. Rosszul és ritkán sütök, és ha valami sikerül, a család örömünnepet ül felette.
Sokat panaszkodom a szomszédra, kollégákra, a kiállhatatlan anyámra és a kilóimra. Belátom, ez igen fárasztó, de ki kell mondanom, amit gondolok, mert ha nem teszem, rákom lesz. Ezt egyszer egy látó mondta. Minden betegség forrása a tönkretett lélek. Így fogalmazott. Hát én nem hagyom, de ezzel az idegeire megyek sokaknak.
Amikor Tibcsi, ostoba ez a becézgetés, de megmaradt nagyon régről, és nem muszáj mindenen változtatni, hazaért arról a randiról, nem szóltam semmit. Két napig fortyogott bennem az indulat, de aztán borult a bili.
Annyira közhelyes volt a mentegetőzése, hogy majdnem megsajnáltam. Állította, hogy nem volt köztük semmi, csak kétszer beszélgettek egy jót, ennyi. Kérdeztem tőle, hogy velem netán nem tud jót beszélgetni, erre tömören annyit mondott, nem. Azt hittem, letépem a fejét, de váratlanul megláttam magam a tükörben. Vörös volt az arcom, riadt a tekintetem, nem a legjobb formámat hoztam, bár nem tudom, van-e olyan, hogy jó forma egy veszekedés közepette.
Megkaptam a sablonmagyarázat legjobb részét is, az az elhanyagolsz engem-félét, nem is kérdezel rólam. Régen valóban sokat ültünk a tévé előtt, nem is néztük, de a kanapén mondtuk el egymásnak, mi volt a munkahelyen, ki volt hülye aznap. Aztán valahogy belefáradtunk ebbe.
Jött a telefon, az internet és hozta a tökéletes külvilágot, ami sokkal csillogóbb volt, mint kedd este arról beszélgetni, hogy két kolléganőm hogyan fúrja egymást. No, meg a gyerek körüli gondok, a diszlexiája, a folytonos edzések, meccsek, valahogy kivette belőlünk a lelkesedést. A házasság már csak ilyen, és a megszokás gyilkol. Nincs meg a varázslat. Erre mindenkor rájátszik a szex hiánya is. Én nem értem, hogy miért nincsenek a nők annyira bezsongva a szeretkezésért egy idő után, ahogy régen. Pedig szerettem vele lenni.
Tibcsi kedves, figyelmes, de az alvás vonzóbb lett az idők során. Úgy láttam rajta, hogy nem bánja, sose panaszkodott különösebben. Biztosan lehiggadt, mondtam magamnak, régen sem volt a lepedő ördöge, amolyan cserejátékos volt, de ha pályára került, szép teljesítményt nyújtott.
Aztán ebben a rohadt nagy csendben ő mégis tevékenykedni kezdett és cseppet sem érdekel, melyikük kezdeményezett, de randira ment. Úgy ment találkozgatni, hogy hazudott nekem. Már ez is kiakasztott. Erre Timi azonnal lehordana és megkérdezné, vajon szerettem volna, ha bejelenti előtte? Videót is küldhetett volna, nem?
Szóval, próbaválás. Mi maradunk, ő menjen. Hazamehet a drágalátos anyukájához, aki biztosan boldog lesz, sose kedvelt engem. Mindig eljátszotta, hogy ő a mintaanya, és nincs az a nő, aki a fiának elég jó lenne. Esküszöm, ha lehetett volna, maga mellett tartotta volna élete végéig. Most ugyanezt a majomkodást csinálja az unokájával. Szerelmes belé. Nem túlzok, hogy úgy néz rá, mint egy félistenre.
Még szerencse, hogy Peti az egyik haverjánál akar ma aludni, így sor kerülhet a nagy beszélgetésre. Jó lesz ez, meg kell tennünk ezt a lépést…Én nem akarok úgy élni tovább, hogy folyamatosan azon jár az eszem, vajon Tibcsi igazat mond-e.
Nyolcra ér haza. Megáll, látom az ablakból, ahogy gyanútlanul leparkol, veszi a dzsekijét és nem túl vidám arccal jön befelé. Kattan a zár, én meg a kanapén ülve várok rá. Mintha nem lestem volna az érkezését. Amikor észrevesz, meghökken.
– Szia. Egyedül? – kérdi zavartan.
– Igen, Peti Bencééknél van. Tudod, akik mindig olyan nagy szülinapokat rendeznek.
– Tudom – közli, de fogalma sincs róla, kik ők. – Kivégzés lesz?
– Nagyon vicces.
– Úgy ülsz ott, mint, aki arra készül, hogy a fejemet vegye.
– Nem erre készülök, de szeretném megbeszélni, mi legyen velünk.
Lerakja a dzsekijét.
– Azért ihatok valamit?
– Ne szórakozz már, úgy állítasz be, mint egy ítélőbírót.
Elneveti magát.
– Nem véletlenül. Szeretsz ítélkezni, valld be! – A hűtőből kólát vesz elő, tölt magának, amikor hirtelen eszébe jut, talán kérek én is. – Kérsz?
– Nem, inkább ülj le!
– Jesszusom, Panka! Nem ragozod te túl ezt a dolgot? Nem történt semmi, nem feküdtem le Lizával, nem is akartam, csak jól esett beszélgetni.
– Mindig így kezdődik. Aztán kiderül, hogy milyen jó fej, mennyire odaadó és figyelmes, aztán meg az ágyban van az ember.
– Ezt a barátnőid beszélték be neked? Ismernek egyáltalán engem vagy minket?
– Ebbe ne menjünk bel! Szeretném, ha elköltöznél egy időre. Éljünk külön, hogy kiderüljön, hiányzunk-e egymásnak annyira, hogy folytassuk a közös életet. Legyen ez egy próbaválás!
Megáll a kezében a pohár. Szeme kikerekedik.
– Micsoda? Te most viccelsz, vagy van valahol egy rejtett kamera?
– Komolyan beszélek…
– Panna! Én nem léptem félre. Nem is terveztem. Csak beszélgettem egy kolléganőmmel, aki történetesen meghallgatott.
– Aki csinos és fiatal.
– Igen, de ez nem jelenti, hogy én őt akarnám.
Nevetek. Gúnyosan és undokul.
– Nem, dehogy… Te engem akarsz, csak velem nem lehet beszélgetni – mondom széles vigyorral. – Hagyjuk! Költözz el egy időre, aztán meglátjuk!
– Mégis mennyire? Meg hová?
– Anyád tárt karokkal vár! Nem tudom, mennyire, majd menet közben kiderül. Nem lehet előre megmondani.
– Te tényleg ezt akarod? Nem tudod elfogadni, amit mondok? Nem csaltalak meg.
– Tibcsi! Ha megtetted volna, akkor se vallanád be. Nem akarok erről többet beszélni! Egy próbát megér, és biztosan rájövünk, mi a jó kettőnknek. Hármunknak.
Hallgat. Arca értetlen, csak bámulja a szőnyeg rojtjait.
– Igazad van! Elmegyek. Úgyse hallod meg soha, amit mondok. Most sem.
Azzal feláll, és elindul a hálóba csomagolni.
Nem tartom vissza. Hazudott, és ha most elnézem neki, akkor folytatni fogja keményebb dolgokkal. Ennek elejét kell venni. Vagy így, vagy úgy.
fotó: Pinterest