Hányszor és hányszor hallottuk már ezt? Kiskorunkban anyukánk is mondogatta, és nem feltétlenül a szerelemre gondolt, hanem a barátságokra is. Kivel ne fordult volna elő, hogy akkor is annak a barátja akart lenni, aki kigúnyolta, becsapta, faképnél hagyta? Ezen az akkor is-on van a hangsúly, mert józan ésszel nehéz felfogni, miért ragaszkodunk tönkrement kapcsolatokhoz, megalázó helyzetekhez, a csalódottsághoz és egyebekhez, amelyek negatív töltetet hordoznak. Mindenek előtt a bizonyítási kényszer miatt. Nem tudjuk elfogadni, hogy annyira rosszak, unalmasak, lecserélhetők lehetünk, amennyire bánnak velünk. Bizonygatjuk magunknak, hogy márpedig mi mindent megtettünk, kiadtunk magunkból, amit csak lehetett és döbbenten tapasztaljuk, hogy az sem volt elég. Talán mégis rosszul csináltuk? Nem megfelelő módon közvetítettük a ragaszkodásunkat, a kedvességünket vagy épp a szerelmünket? Hogy lehetséges, hogy minden, ami bennünk volt, valakinek kevés? Ennek csalódottságát nem könnyű feldolgozni, mert azonnal azt vonja maga után, hogy mi értéktelenek vagyunk.
Kevés olyan ember létezik, aki tisztában van önmaga értékével és jól is sáfárkodik vele. Talán több olyan, akiben kevesebb van, de jól menedzseli magát. Mégis többen vannak azok, akik bizonytalanok, akik úgy érzik, külső megerősítésre szorulnak. Hiába olvasunk önsegítő könyveket, ha nem hisszük el, hogy bennünk is megvan az X-faktor. Miután félretettek bennünket, új barátot, szerelmet, társat találtak helyettünk, megértjük, hogy semmi sem örök, mégse múlik a fájdalom. A legtöbben mindenáron bizonygatni akarják, hogy szépek, különlegesek, és tele vannak jóval, amit a másik nem vett észre. Ebben bizonyára sok igazság van. Csak azt nehéz elfogadni, hogy a másiknak nem ránk van szüksége. Mindegy, hogy mi milyenek vagyunk lefogyunk-e vagy szerzünk három diplomát, öregek vagyunk-e vagy fiatalok, ez nem rólunk szól. Csakis a másik választása a döntő, és mi nem befolyásolhatjuk semmilyen módon.
Tehetünk-e bármit, hogy ne fájjon a hiábavaló futás? Tulajdonképpen a fájdalmat nehéz megkerülni. Mondhatja bárki, hogy foglaljuk el magunkat, hogy keressünk új hobbit, netán kapcsolatot, mind tudjuk, hogy a csalódás és a bánat közepette ez a legnehezebb. Nem vágyunk újabb élményekre, pláne csalódásra. Úgy érezzük, a világ kicsit bezárult előttünk, és nekünk nincs erőnk a kaput döngetni. A változást és a megnyugvást mégis az idő múlása hozza el, de nem azért, amiért oly sokszor mondogatjuk, mert gyógyító ereje nincs, ez bizonyos, hanem azért, mert telik és észrevétlenül új élmények jelennek meg az életünkben. Nem is kell feltétlenül tennünk semmit, a körülöttünk élők szavai, cselekedetei befolyásolnak bennünket.
Az is elgondolkodtató, hogy ha netán utolérnénk azt a bizonyos szekeret, vajon boldogok lennének? Tényleg könnyebb lenne a tükörbe néznünk és elfogadnunk, hogy megharcoltunk azért, akinek nem kellettünk? Elég lenne a pillanat győzelme, hogy elfeledjük a kudarcot?
Amit meg kellene tanulnunk, azt sajnos nem tanítja senki: akinek kellünk, annak kellünk bárhogyan, akinek meg nem, annál görcsölhetünk ahogy akarunk, egy idő után úgyis keres helyettünk mást. A szívfájdalom, a csalódás éppen ezért hiábavaló és felesleges. Kár, hogy a szívünk ezzel nincs tisztában.
Az önbecsülésünket nem egy másik embertől kellene beszereznünk, mert neki nem dolga, hogy a mi várunkat építse. Neki a saját jóllétével kell törődnie, és azt is teszi, ettől lesz boldogabb.
Engedjük el, aki el akar menni, mert lasszóval egy ember se tartható vissza, maximum ideig-óráig. Majd jönni fog valaki, akinek leszünk annyire értékesek, hogy minden pillanatot örömnek éljen meg mellettünk. Vagy legalábbis sokat kapjon tőlünk, belőlünk és fordítva. Ha ebben hiszünk, könnyebb lesz.
Kép forrása: Pinterest
