– Az már túlzás, amit ezzel a gyerekkel művelsz! – mondta Rita és mélyen a szemembe nézett. – Nem bírsz róla leszakadni, agyontutujgatod.
Ránéztem és utáltam őt. A legjobb barátnőm gyerekkorom óta, de most meg tudtam volna fojtani. Miről beszél? Talán baj, hogy szeretem a fiam? Még csak öt éves, miért ne tenném? Miért ne babusgatnám, hiszen ő is örül neki?!
– Nem értem, mi a fenéért mondod mindezt? Talán piszkálja a csőröd, hogy neked három lányod született? – kérdeztem vissza ellenségesen. Anyatigrisként ugrottam a torkának, miközben nem tudtam ép ésszel felfogni, miért támad.
– Ezer éve ismersz engem. Pontosan tudod, hogy nem erről van szó, de most vak vagy, mint egy szerelmes kamasz, akinek mindegy mit mondanak a szülei, ellenük tesz. Ez a gyerek nem tud levegőt venni, mert te agyonnyomod. Szó szerint.
– Rita, hagyd ezt abba, mert megharagszom rád. Semmi közöd hozzá, hogy én hogy nevelem a gyerekeim.
A barátnőm nagyot sóhajtott. Éreztem, hogy erőt gyűjt egy nagy rohamhoz.
– Ne aggódj, nem folytatom, de nézd végig az összes fotót, amelyen kirándultok, vagy együtt vagytok! Találsz köztük egy olyat is, amikor nem rád csimpaszkodik Balázska? Nem hinném. És úgy tűnik, mintha senkit nem engednél a közelébe, mert ő a tied, ő melletted kell, hogy legyen, és legszívesebben az oviból is kivennéd, mert akkor nem lenne távol tőled.
– Ebben igazad van, mert az ovi szörnyű hely. A fiúk durvák és verekednek, az óvónő se kedves, már az utcán hallom, hogy kiabál a gyerekekkel.
Ezt egy szuszra mondtam, mert tudtam, hogy igazam van. Ennyi neveletlen, rosszindulatú gyereket még sose láttam, mint a mi csoportunkban. Valóban utálom bevinni a fiam oda, mert amikor elköszönünk egymástól, rám emeli ragyogó, barna szemét és látom, hogy alig tudja visszatartani a sírást. Legszívesebben velem lenne a nap minden percében, és én fel nem foghatom, ez miért baj.
Két nagyobb testvére iskolás. Velük már alig kell foglalkoznom. Zoli gimnazista, Réka meg hetedikes. Élik a saját életüket, engem kizárnak mindenből, mert nekik konzervatív és öreg vagyok. Az apjuk meg pláne, de őt alig látják, folyton dolgozik. Amióta megszületett Balázska, még kevesebbet van itthon, de én nem haragszom rá, hiszen kell a pénz, nagy a család. A nagyok bezzeg nem látják be, hogy nem lehet mindent: időt és pénzt is adni egyszerre.
Én nem mentem vissza dolgozni, mert beindult a vállalkozásunk, nem volt szükség arra, hogy egy irodában gürizzek nyolc órán át, majd rohanjak az oviba, mielőtt bezárna. Nándor azt mondta, ő nem bánja. Ha otthon minden rendben lesz, majd ő intéz minden mást. Így is lett. Ennek az az ára, hogy valóban alig látjuk egymást.
Bevallom, tényleg eltávolodtunk egymástól, de már tizennyolc éve vagyunk együtt, ez azért nem akkora csoda. Még mindig szeretem őt, csak épp nem kívánom. Havonta egyszer erőt veszek magamon, aztán az a negyedóra, ha van annyi, elég is nekem. Úgyis túl gyorsan a lényegre tér, nem sok gyengédség van benne. Az előjátékot rég elfelejtette, csókolózni nem szeret.
Rita megrántotta a vállát, és annyit mondott búcsúzóul, hogy ahelyett, hogy felkapnám a vizet, gondolkozzak el, jó-e rajtam kívül másnak, amit a gyerekkel művelek.
Mert mit művelek én? Nem is értem! Valóban akkora bűn, hogy hároméves koráig köztünk aludt? Igaz, hogy így nem tudtunk szeretkezni, de fáradtak is voltunk, és különben is olyan nehezen ment át a saját ágyába. Próbáltam én többször is, de nyűgös volt, sírdogált, és annyira aranyosan suttogta, hogy anyuci, melletted olyan jó. Így persze, visszajöhetett, meg erőm sem volt altatni, hisz én is fáradt voltam. Az apjának sem volt türelme hozzá, csak legyintett és belátta, jobb, ha köztünk marad.
Balázska keresztanyja, a tesóm vett neki végül egy autó alakú ágyat, és abba próbáltuk meg átszoktatni, de fél évig ingáztam a háló és a kisfiam szobája közt éjjelente.
Amikor hazaértem, leültem a gép elé, fellapoztam az albumokat. Tele volt cukibbnál cukibb képekkel Balázskáról. Az tény, hogy mindig mellettem áll, az ölemben ül vagy belém kapaszkodik, de hát én vagyok az anyja.
Nándor többször próbálta meg elvinni magával egy-egy fiús napra, de a fiunk mindig alig várta, hogy vége legyen, mert az apja mindig kemény dolgokra akarta ránevelni. Én meg éreztem, hogy a gyerekünk finom lelkű, érzékeny és nem vágyik harcos játékokra vagy focira. Viszont összebújva könyveket nézegetni nagyon szeret. Vagy azt is, ha főzőcskézünk. Szerintem nincs ebben semmi rossz, az apja azonban haragszik rám. Úgy gondolja, egy fiú legyen vagány, belevaló és rosszcsont. Balázska nem az. Kicsit félénk, de én megértem, annyi rossz dolog van a világon. Biciklizni is nehezen tanult meg, de szerencsére a mi utcánk nem forgalmas. Na, korcsolyázni már nem engedtem, még csak az hiányzik, hogy elessen és eltörjön a lába.
Kedves fiú, bújós, ragaszkodós. Nem látom be, hogy ez miért lenne rossz. Gyakran elmondja, hogy mennyire szeret, és hogy én vagyok a legjobb anyuka a világon. Hát persze, hogy meghatódom és sírhatnékom lesz. Megölelem, kis borzas fejét a nyakamba fúrja, és puha karjaival szorít. Nekem ez a boldogság.
Belátom, hogy szoros kötelékben élünk, valóban többet törődöm vele, mint a másik kettővel. De amikor Rita azt vágta a fejemhez, hogy én magamnak szültem, hogy legyen pasi, aki csakis engem szeret, legszívesebben leordítottam volna. Nem érti, hogy ez nem erről szól? Szeretem a fiam, és ez nem lehet rossz dolog. Az meg pláne nem, hogy ő is engem. Ettől én még szeretem a másik kettőt is, csak ők már nem kicsik, nem lehet babusgatni őket. Attól félek, Balázskát sem sokáig, ezért ki akarom élvezni minden percét ennek az időszaknak.
Nándor állandóan rohan, szervezkedik, intézkedik. Soha nem néz rám kedvesen, szinte hozzám sem ér. Régen bezzeg nem tudott elmenni úgy mellettem, hogy legalább ne csípett volna bele játékosan a fenekembe. Most már azt sem tudja, hogy létezik a hátsóm, ami nem is baj, mert megnőtt az utóbbi időben.
Balázska úgy szeret, ahogy vagyok. Nem kell kiöltöznöm, sminkelnem, tulajdonképpen semmit nem kell tennem és ő repdes, amikor érte megyek. Az én szívem is megtelik tengernyi örömmel, ahogy megpillantom őt a kerítésen át. Vár engem, és én is várom a pillanatot, amikor nyakamba ugrik.
Tényleg túlzásba esem? Rita a fejét csóválta, amikor ezeket mondtam, és úgy tett, mint aki tudja a tutit, de már nem mondja, mert felesleges.
Még egy pillantást vetek a fotókra, aztán indulok az oviba. Remélem, ma tudott aludni az én kis drágám, mert sokszor panaszolja, hogy a többiek hangosak, és az óvó néni nem tudja lecsillapítani őket.
A nagyobbak is nem sokára hazaérnek. Csináltam egy nagy tepsi lasagnet, majd megmelegítik maguknak. Nándor meg eszik napközben egy kifőzdében.
Gyönyörű idő van, süt a nap, de azért fújdogál a szél. Viszek egy vastagabb sapkát, mert Balázska könnyen megfázik. Annyira, de annyira szeretem azt a szép kis arcát… És igen, boldog vagyok, hogy ő az enyém.
fotó: Pinterest
