Távoli köszönet egy névtelen hősnek. Vigyázat! A történet valódi esemény lenyomata.

A férfi csak azt érezte, hogy elveszíti uralmát a jármű felett, és megállíthatatlanul száguld az utat szegélyző szalagkorláton át a mélybe. Nem tudta mi lesz, mi fog történni, hitte, hogy nem fog annyira fájni. Abban reménykedett, hogy talán elveszíti az eszméletét mielőtt a gyilkos ütést elszenvedné, ahogy zuhan alá a mélybe.
De a tudata vele maradt, nem hagyta magára, és miután a kocsi átfordult tengelye körül, és megállt a töltés alján a kiszáradt bozót és fű között, már érezte a vállában felcsapó éles fájdalmat, amit törött csontja okozott.
Nem bírt megmozdulni, teste körül az autó karosszériája, mint egy összegyűrt kartonpapír fodrozódott, de összezúzott válla is az ülésbe kényszerítette. Érezte a vér sós-édes ízét a szájában, a halántékán lecsorgó meleget, feje kábultan zúgott, de mindez azt jelentette, hogy él. Még él. Szemével kereste a kiutat, próbálta maga körül felfogni a környezetet, a menekülést sejtető nyílást a karosszérián. Orrát ekkor csapta meg a benzin szaga. A motorházból már fehéres füst szivárgott, mintha a régi mesék szellemei bukkantak volna elő, hogy magukkal ragadják le a mélybe, a pokolba. Szíve, ami már eddig is hevesen vert az adrenalintól, most még nagyobbat dobbant, pánik és félelem lett úrrá rajta, hogy a kocsiban rekedve elevenen fog elégni.

Ekkor hallotta meg maga mellett a férfit, aki a semmiből lépett oda, és a motorháztető alá próbált belocsolni egy flakonból vizet. Látta rajta, hogy fél, hogy pánikban van, nem tudja pontosan mit is csináljon, de legalább segíteni akart. Próbálta nyugtatni, hogy a segítség mindjárt érkezik, de úgy érezte ezek a szavak nem igazából neki szólnak, hanem saját magának. Próbálta elmondani a férfinak, hogy fáj a válla, mozdulni sem tud, de a félelem annyira megbénította, hogy csak a könnyei folytak és csak rimánkodni tudott az életéért.

Abban a pillanatban meghallotta, hogy valaki konkrét, egyértelmű utasításokat ad a férfinak, aki még mindig a motorháztető alá próbál locsolni. Az új Megmentő hangja szigorú volt és éles, nyoma nem volt a pániknak vagy a félelemnek. A Férfi két kézzel rángatta a karosszériát, hogy rést feszítsen rajta. Látta a férfi sérülését, és azonnal felmérte, hogy nem képes egyedül kimászni a roncsból, hiába nincs már ép ablak az autón. A bent rekedt férfi teste hatalmas volt, nem fért volna át sehol. A Megmentő folyamatosan beszélt hozzá, az ő hangjában már tudott bízni, az ő szavának már tudott hinni, hogy túléli, kijut a roncsból, ami érzése szerint, bármelyik pillanatban lángba szökkenhet.

A Megmentő poroltóért kiáltott a töltés tetején bámészkodó és szörnyülködő nézelődőknek, és miután valaki ledobta a piros palackot, azt a másik férfi kezébe nyomva utasította, hogy a motorház térben már olvadó kábeleket oltsa, nehogy tűzbe boruljon az autó.

A Megmentő nem látott más kiutat, bemászott az egyik kitört hátsó ablakon keresztül az utastérbe, és onnan próbálta kirugdosni a meggyűrt karosszériát. A fent bámészkodók hangosan kiabáltak, hogy ne tegye, ő is bent fog égni, de nem érdekelték a szűkölő kommentek, valamit tennie kellett. Ereje kezdte elhagyni, hiszen küzdött az idővel, a stresszel, a félelemmel, és azzal a tudattal, hogy ha baj lesz, fia a töltés tetejéről nézi végig szörnyű végzetét. Ő is érezte már a benzin szagát, tudta elég egy szikra, hogy mindketten eleven fáklyaként vesszenek oda.

Ekkor dobott utána valaki egy kalapácsot, mint fuldokló után egy mentőövet. Kimászott a halálkalickából, és felkapva a kalapácsot ütötte, verte az ajtót, hogy nyílásra kényszerítse azt. Érzete, hogy egyre gyengébb, nem tudta eldönteni, hogy a kábelek izzását sikerült e teljesen megfékezni, próbálta tartani a lelket a beszorult férfiban, akinek szemében látta a félelmet, a pánikot, a fájdalmat, és akinek hallotta könyörgő sírását.

De tudta, hogy nem tudja magára és sorsára hagyni, nem lenne képes azzal a tudattal együtt élni, hogy nem tett meg mindent vagy annál is többet, hogy megmentse ennek a vadidegennek az életét.

Ekkor az ajtó megmozdult. Döntöttek az égiek, vagy azok, akik a sorsunk fonalát szővik, hogy kiállta a próbát és megkegyelmeznek a Megmentőnek, segítségére lesznek a próbatételben. Eldobta a kalapácsot és két kezével hajlította szét az ajtót, hogy hozzáférjen a beszorult férfihoz. Nem volt idő az óvatoskodásra, tudta, hogy minden mozdulattal fájdalmat okoz, de nem volt más lehetőség, minden erejét összeszedve ráncigálta kifele a férfit a vezetőülésről, és próbálta meg minél messzebb vonszolni a kocsitól.

Ekkor páran, a töltés tetején, már kellő bátorságot gyűjtöttek, hogy leereszkedve a Megmentő segítségére siessenek, és felvonszolják a férfit az út szélére. A Megmentő állt, és nézte a férfit, akinek már a könnyei azért folytak, mert tudta, hogy életben marad.

Ismeretlen emberek veregették a vállát, a kiérkező pályaellenőrök kérdezték, hogy Ő húzta e ki a kocsiból a sérültet. Nem tudott válaszolni, az adrenalin zubogott még az ereiben, szemével a fiát kereste a hátrahagyott autóban, akinek tekintetében ott volt minden. A fiú nézte az apját, a férfit, akinek küzdelmét végig kísérte, hogy egy másik ember életét mentse.

A Megmentő szorosan magához ölelte a fiát és úgy tartotta, most érezte át, hogy tettével akár el is veszíthették volna egymást, de látta a szeme sarkából a túlélő arcát, és az elég volt, hogy tudja, helyesen cselekedett. Fáradt volt és kimerült, el akart menni onnan, nem akart millió kérdésre válaszolni, hiszen érezte, hogy fia remeg még a félelemtől. Tudta, hogy most szüksége van rá. A pályaellenőrnek otthagyta a nevét és az elérhetőségét, aki már tudta a bámészkodóktól, hogy Ő mentette ki a férfit a lángok szájából. Kérték, hogy maradjon, míg kiérnek a rendőrök, de a Megmentő most már nem gondolt másra, csak a fiára. Érezte, hogy ereje fogytán, és a gyereket vinnie kell, el innen, hogy megnyugodjon, hogy lecsendesedjen a lelke. Még egyszer rápillantott a megmentett idegenre, akit már a mentősök ápoltak, majd beült az autójába a fiával, és maguk mögött hagyták a pokol száját.

Az összeroncsolódott autó mellett egy fekete ruhába öltözött férfi állt, fekete kalapja mélyen a szemébe húzva, cigije parázsa világított csak ki a karima alól. Senki nem látta, más dimenzió teremtménye volt, portyája most nem sikerült, nem tudott lelket vinni magával mélyen a pokolba. Utolsót slukkolt a cigiből, majd két ujja közé fogva pöccintette azt el, mely lángba borította a roncsot. Nem baj, majd legközelebb, ha nem lesz akkora pechje, hogy egy tiszta lélek egy névtelen hős pont arra jár.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here