Minden megváltozott. Nyár végére melleim lettek. Igaziak. A lányok többségének már volt, de nálam nem történt semmi. Különösebben nem érdekelt, bár Vivi és Linda folyton azt mondogatta, hogy mindenki őket nézi, mert a fiúkat más se érdekli, csak az, hol dudorodnak. Én nem vettem észre hasonlót, talán a nyolcadikosok igen, de nálunk az osztályban még biztosan nem. A fiúk hülyék, egymásra másznak, marakodnak, de nem tűnik úgy, hogy figyelnének bennünket. Ők ketten azonban nem hagyták a annyiban a dolgot, és feszülős pólóban kezdtek járni, amely alatt volt valami gyenge melltartó-féle. Átlátszott.
Soka töprengtem azon, hogy tényleg a melltől leszünk-e nők, de nem mertem megkérdezni senkit, kinevettek vagy azonnal leszidtak volna, hogy van ennél fontosabb dolog is. Valóban volt, mert hatodikosként én semmi más nem akartam lenni, mint az első magyar nő a világűrben. Nevetségesnek tűnik utólag, de akkor kikapartam volna a szemét annak, aki kiröhög. Hittem benne, hogy lehetséges, mert okos és erős vagyok, mint utólag kiderült, idióta is. Anya nem hagyta, hogy túlságosan beleéljem magam ebbe a mizériába, ha csak tehette, megleckéztetett. Ő jószándéknak hívta, én puszta gonoszságnak. Úgy beszélt rólam mások előtt, mintha jelentéktelen porszem lennék, aki fel akar kapaszkodni a polcra, de még az se sikerül neki, pedig csak a porrongy várná. Állította, szeretetből fog vissza, különben fejembe száll a dicséret.
Tényleg nem vettem észre, hogyan nőtt meg a mellem, de hetedik kezdetén már kidudorodott a pólóból. Csúnya volt, és látványos. Úgy gondoltam, ha a többiek észreveszik, nem szállnak le majd rólam, ezért hetekig betekertem magam valami ócska fáslival, hogy leszorítsam. Tesiórán volt leginkább gáz, máskor eltakarta a bő póló. Nem értettem, minek teremt a jóisten mellet, főleg egy olyan korúnak, mint én. Megvoltam nélküle addig is, és kisbabát meg nem vártam. A menzeszem se jött meg még, ahogy lányok többségének. Ők folyton arról susmusoltak, ki mikor hazudja úszás előtt, hogy megvan neki, mert Elza néni úgyse tudja fejben tartani az időpontokat.
A testem idegen lett, nem mertem fürdés közben a dudorokhoz érni. Miért jöttek ki, mit akarnak jelezni? Hogy nő vagyok? Nem vagyok nő, lány vagyok, aki szeretne az maradni. Szeretnék még sokáig beleolvadni a tömegbe. Kilógni veszélyes. Aki más, mint a többi, azt bántják. Eleget hallottam már, hogyan piszkálják Julit, mert szegények, vagy Évit, mert anyja a konyhán dolgozik. Nem múlik el nap, hogy valaki ne lökné oda neki a szólj anyádnak, máskor ne moslékot főzzön-mondatot. Van, amikor harsányan röhög rajta, de ha hosszan figyelem, látom, hogy megrándul a szája, és a szeme elsötétül.
Mindenki megkapja a magáét, leszámítva egy-két lányt, a sztárokat. Ők gazdagok és menők. Kevesen vannak és mindent megtehetnek. Vonaglanak a folyosón, de még az igazgató se szól rájuk, mert apuci támogatja az iskola alapítványát. A zsé az zsé, mindegy kitől jön, mondja Zoli, a szomszéd srác, aki majd beledöglik, úgy kapar utánuk.
A téli szünet előtt észrevettem, hogy már teniszlabdává fejlődött a két dudorom. Fájt, ha szorosra fásliztam magam, és alig tudtam átöltözéskor a sarokba húzódni, hogy ne vegye észre senki. Szerencsére nem voltam feltűnő jelenség, szőke hajamat is összegumiztam, és sose festettem a szemem. Apa lemosatta volna velem. De a titok nem maradhatott titok sokáig, anya egyik nap kidobta a fáslit, és elvonszolt melltartót venni. Nem mondta, hogy ő tette, de tudtam. A fülkében az elsőt látva rámondtam, hogy jó, mire megvettük. Szorított és utáltam. Mégse akartam próbálgatni, mert a hatalmas tükör megmutatta minden porcikámat. Rossz volt látni magam, mert én nem olyan vagyok, mint a tükörképem. Anya persze elégedetten felsóhajtott, kipipálta ezt a feladatot is, és szótlanul gyalogoltunk hazáig.
Másnap tesióra előtt elkapott valami nyugtalanság, talán a melltartó, talán a szokásos vetkőzés miatt. Nem akartam arra gondolni, hogy baj lehet. Mégis az lett. Linda szemelt ki elsőnek. Felnyerített, amikor meglátott háttal, és azt kiabálta, hogy forduljak meg, hadd lássa mindenki, hogy nekem is van mellem, ha már melltartót hordok. Vivi annyit tett hozzá utálatosan, hogy zoknik lehetnek benne, mire mindenki röhögött. Nem fordultam meg. Izzadtam, és éreztem, hogy vörösen ég az arcom. Ekkor Linda odaugrott elém, és megfordított, mire mindenki visítva ordította, hogy teniszlabda. Kezemmel eltakartam a mellem, zakatolt a szívem, és arcomban lüktetett a vér. Vörös voltam és rettenetesen szégyelltem, hogy bámulnak rám. Vivi egy mozdulattal letépte rólam az új melltartót, és azt sikította, na, most kihullanak a zoknik, te szerencsétlen.
Nem hullottak, mert melleim igaziak voltak. Egy pillanatra megdöbbentek, és a többiek se mondtak semmit, csak rám meredtek, ahogy félpucéron álltam az öltöző sarkában. Hoppá, hoppá, most már van miért megdugni téged is, jegyezte meg Linda. Csak szólni kell pár fiúnak, nehogy elkerülje a figyelmüket, hogy újabb zsákmány van láthatáron. Alig hallottam szavukat, mert nevettek, és kíváncsian bámultak rám. Épp amikor kirántottam Linda kezéből a melltartóm, akkor lépett be a tanárnő, ésránk szólt, hogy fékezhetnénk már magunkat, mert az utca másik végén is hallatszik, hogy a hetediknek testnevelés órája lesz. Rám se nézett, észre se vette, hogy történt valami, a lányok összezártak előttem. Nem miattam, maguk miatt. Cseppet se féltek. Egyszerűen unták a folytonos prédikációt.
– Na, öltözzél már fel, Pamela Anderson! – lökte oda az egyik. – Nem kell mutogatnod magad, másoknak is van csöcse, mégse teszi.
Képtelen voltam megszólalni. Eszembe se jutott megvédeni magam, vagy az arcukba vágni, hogy rohadjanak meg, utálom őket. Elfordultam, felvettem a melltartóm, amin kilazult a kapocs a tépés miatt, és belebújtam a piros egyenpólóba. Tudtam, hogy ez csak a kezdet, mert a következő szünetben már páran megfordultak utánam.
Magamhoz szorítottam a könyveket, úgy rohantam töriórára, és a legutolsó padban reszketve nyomtam el a könnyeim. A testem napvilágra került, és azokban a napokban legszívesebben késsel estem volna a melleimnek, hogy eltávolítsam őket. Volt fiú, aki úgymond véletlenül nekem jött, és megsimogatta, volt, aki egyszerűen odalépett hozzám, és megmarkolta. Kemény, suttogta gúnyosan, majd eltűnt a folyosó végén. Hiába remegett a lábam, és lüktetett a belsőm, senki nem látott és hallott semmit. Az egész iskola tele volt velem, nem hiszem, hogy a tanárok fülébe ne jutott volna. Kevesen voltunk, titkok nemigen maradtak a folyosókon. Napokkal később beteg lettem. Két hétig feküdtem lázasan, de az orvos csak a fejét csóválta. A hormonokról meg a változásról magyarázott.
A téli szünet után nem tesiztem egy ideig, olyan gyenge voltam. Nagy fekete pólóban ültem a padon, és mindent megtettem, hogy láthatatlanná váljak. Gyűlöltem minden egyes porcikámat. Anya megijedt, mert enni se akartam, amitől sötét karikák keletkeztek a szemem alatt. A nemalvás is besegített. A kamaszkor, mondta apa. Senki nem tiltakozott.
Hónapok múltak el, és én negyven kilóra fogytam, teniszlabdáim már nem voltak érdekesek, ahogy én se. Elmúltam.
Azóta is gyűlölöm a testem, pedig tíz év van mögöttem. Nem járok ruhában, nem hordok minit, marad az alaktalan felső és most már a rövid haj. Senki nem mondja, hogy máshogy kellene, és nem is érzem, hogy igaza van Gábornak, aki mellém ült az egyik fakultáción, és azt mondta, szép vagyok. Ilyesmit eddig sose hallottam, ki is nevettem. Megsértődött, azóta kerül.
Nem változtam. Az a lány vagyok, aki nem tudja megérteni, hogy a változás kötelező. Én inkább elbújok, és hagyom, hogy a világ szemében észrevétlen maradjak.
Kép forrása: Pinterest
