Mint a gépeket:
önmagamat sem értem,
csupán használom.
(Fodor Ákos)
A régi öregek erre azonmód azt felelték volna, hogy menjél szépen dolgozni, és ne gondolkozzál ostobaságokon. Való igaz, hogy ez a folytonos énkeresés, önmutogatás a modernkori jólét egyik jellemzője. Ha most azt mondanánk, hogy nem élünk jól, meg millió gond övezi az életünket, igazunk lenne, de azt is be kell vallanunk így az ünnepek elmúltával, hogy vannak fontossági sorrendek az életünkben, és ebben az internet, a Facebook (az idősebb korosztálynak!), az Insta és még sorolhatnánk, élen jár. Egy jó képért ma minden pillanatban odaadnánk a fél karunkat. Hiába hisszük, hogy ez túlzás, ha nem így lenne, akkor nem kerülne ki a sok „karifa”(már a szó is borzalom!) az oldalunkra, nem beszélve a terített asztalokról és a családi összetartozást hivatott fényképek tálalásáról. Kollektív hazugságban élünk, és ez tetszik nekünk. Miközben a Mikulást, a fogtündért és húsvéti nyuszit még valahogy meg tudjuk magyarázni, már ami a közös, csendes lódítást illeti, a saját magunkról alkotott képet és annak tálalását aligha.
Ma egyszerűen tilos olyan szelfit vagy egyéb fotót a nagyközönség elé tárni, amin egy nőnek ráncai vannak, vagy megereszkedett a bőre. Csak előnyös fényben tartósított arc jöhet számításba, és a filterek használata elengedhetetlen. Mivel a mai telefonok, már mindenre képesek, oly módon torzítjuk a valóságot, hogy észre sem vesszük. Olyan nők képei köszönnek vissza ismerőseink közül, akiket ismerünk személyesen, fiatalok, értsd harminc körüliek, és nem bírnak ellenállni a szépítő alkalmazásoknak. Miféle ördögi sugallat mondja nekünk percenként, hogy azok, akik vagyunk, rosszak? Miért halljuk a fülünkben, hogy nincs más fontos, mint az, hogy magunkat szépnek láttassuk? Tényleg bűn ma csúnyának és öregnek lenni?
Valószínűleg az, mert ez a két szót is finoman betakargatjuk, és közöljük, hogy valaki nem előnyös külsővel rendelkezik, és nem öreg, dehogyis, legfeljebb idősödik, vagy picit korosabb. Pár évtizede a hatvanéves még véletlenül se volt középkorúnak mondható. Tulajdonképpen mikor öreg az ember? Mikor vallhatja be úgy, hogy ne jöjjenek mások azzal a negédes szöveggel, hogy mindenki annyi, amennyinek érzi magát? Tényleg? És a valóság? És az a külső, ami a személyi igazolványunkban életre kel? Ennyire szégyenletes lenne a korunk? Mindenképpen úgy kell takargatni, mint valami undorító, gennyező sebet, mert ez a felszínes világ nem bírja elviselni, hogy a test változik? Nagyon úgy tűnik…Viszont a világ mi vagyunk. Mi, emberek, akik nem tudnak megbirkózni természet rendjével. Akinek van pénze és bátorsága, megműtteti magát és élvezi pár évig, hogy megváltozott, aki meg nem, az a hamis ábrázolást választja. A legfélelmetesebb mindebben az, hogy még azok sem elégedettek, akikre a hétköznapokban irigyek vagyunk. A tény, hogy nem lehetünk örökké fiatalok, sima és feszes bőrűek, mindennél nagyobb terhet tesz a nőkre. A férfiak nem küszködnek ennyire, vagy az edzés különböző vállfajait választják, miközben a természet kegyesebb velük, és a ráncok meg az őszülés előnyükre változtatja legtöbbjüket. Olykor a kopaszodás is. Mi, nők azonban nem rendelkezünk ekkora külső segítséggel.
Mondhatnánk elszántan, hogy könnyebb lenne elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk? Nem hiszem, mert akkor megtennénk. Azok, akik most melldöngetve közlik, hogy nekik a világon semmi bajuk a korukkal, mert megbékéltek vele, és imádnak ötven, hatvan vagy hetvenévesek lenni, picit csendesedjenek el, mert ha igazat mondanak, akkor a többiek, harakirit követnek el, ha meg nem, akkor mire föl bosszantani nőtársainkat?
Tulajdonképpen hány éves vagyok én, kérdem a fotómtól, és választ a személyimben találom meg. Felvarratás, botox meg kollagén ide vagy oda. A hazugságok meg egy idő után úgyis kiderülnek, ha tetszik nekünk, ha nem.
Kép forrása: Pinterest
