Vajon milyen könyv lenne az életed?

Mindannyian, akik élünk, ide születtünk, olyanok vagyunk, mint egy könyv. Képzeljük el azt a helyet, ahonnan a küldetésünk indul. Állunk, várunk, nézelődünk és a hónunk alatt szorongatunk egy könyvet. Ennek a könyvnek akkor csak a címe létezik, rajta van a nevünk és földi létezésünk kezdetének dátuma.

Vajon üresek-e a lapjai? Úgy hiszem, nem teljesen. Talán halvány sorok még látszanak az előző sorslapjainkról, de már igen halványan. Ha útnak kell indulnunk, akkor ezt a könyvet megkapjuk, és csak annyi lesz az első lapján, hogy: Te írod… Ennél nagyobb szabadságot és felelősséget nem kaphatunk. A szabadság a döntéseink, választásaink szabadságát jelenti, a felelősség pedig azt, hogy tartozunk magunknak annyival, hogy a könyvet szépen, jól írjuk. Lehetnek benne áthúzások, néha firkálások, mert a hibáinknak is helye lesz benne, de mindenképpen vállalnunk kell majd azt, hogy merünk dönteni, hogy ki merünk lépni a komfortzónánkból, hogy merünk véleményt alkotni, ha kell konfrontálódni, ha pedig hallgatásra van szükség, akkor nem hallatjuk magunkat feleslegesen.

 
 

Vajon milyen a te könyved?

Friss, illatos, mint, ami a nyomdából érkezett pár órája? Vagy poros, sárguló lapokkal, de az illata mégis azt sugallja, hogy értékes tartalma lehet, mert régóta íródik? Vagy üres lapok tátonganak benne, mert nem mertél élni, s hagytad, hogy a napok egymás után teljenek anélkül, hogy az öröm rád találna? Vajon nyitott könyv vagy-e mások számára, mert hagyod, hogy mindenki beléd lásson, átugorjon sorokat az életedben? Vagy netán egy szekrény aljában a vállfák között bujdokol a könyved, elő nem vennéd, mert te magad is unod a tartalmát?

Tettél-e az életed során annyit, hogy érdekes olvasmánnyá válj? Akarsz-e más számára az lenni? Vastag a könyved, vagy kis szerény némaság, aminek már szakadozik a teteje? Lapoztak benne elegen vagy az üres lapjait hagytad megtöltetlenül, mert féltél, gyáva voltál?

Soha nem tudjuk előre, hogy a könyvünk milyen vastag lesz a végén, lehet-e betenni pótlapokat, vagy, hogy hullott-e ki menet közben néhány lap. Azt viszont eldönthetjük, hogy milyen tintával rójuk a sorokat. Az is a mi elhatározásunk, hogy sűrűn írt sorokat hagyunk-e magunk után, vagy egyszerűen csak pár szó kerül a lapokra.

Vajon életünk könyvének főszereplői vagyunk-e vagy csupán a széljegyzet? Ezer meg ezer kérdés merül fel bennem. Merjem-e lapozgatni a könyvem? Vajon mit találok benne, ha előre lépek? Örülni fogok-e annak, amit már elolvastam? Átmelegszik-e a szívem néhány fejezet újraolvasásánál? Nem tudom… Olykor igen, olykor nem.

Főszereplőnek lenni, kalandokat átélni nem csak a moziban csodálatos. Mert kaland minden nap van. Akkor is, ha egy szőrös hernyót figyelsz meg a járdán amint lassan, ráérősen halad. Akkor is, ha az őszi levelek lassú hulldogálását veszed észre egy kertben, pedig már sok őszön át láttad. Minden kaland, ha kinyitod a szemed. Fergeteges kalandod pedig akkor lesz, ha megtanulsz örülni,  hogy valaki rád mosolyog,  vagy ha egy 80 éves bácsi a buszon elmeséli neked, az ismeretlennek, hogy új telefonért megy Pestre. Ha váratlanul órákon át beszélgethetsz valakivel, aki szívednek oly kedves, de ritkán lehetsz vele. Ez maga a csoda. Ilyenkor a könyv lapjai nem fekete tintával íródnak, hanem fényes arannyal, mert rájössz, hogy megéri élni. Megéri küzdeni azért, hogy szerethess és szerethessenek.

Senki más nem teheti a könyvünket szebbé, csak mi. Nem írhat bele senki. Nem engedhetjük meg neki. Ha pedig megtettük, ami nagy hiba volt, ne aggódjunk, mindig lehet törölni, mert a tinta bár lehet fekete vagy maszatoló, egyben törölhető is. Csak merjünk törölni! Merjünk megszabadulni azoktól, akik tönkre teszik a szép lapokat, akik pacákat hagynak és nem is bánják.

Törölni kell a fájó bejegyzéseket, azokat is, akik belekontárkodtak az életünkbe, majd bocsánatot nem kérve tovább léptek.

A mi könyvünk csak a miénk. Ne várjuk azt, hogy valaki kidíszítse oldalakat, mert azt csak mi tehetjük meg. A mi boldogságtinták az, ami a titkok kapuját nyitja. Írjunk azzal!

fotó: Pinterest

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here