Ez az az esemény, amiről mindenkinek van története, ahogy a szülésről vagy anno a katonaságról. Azon töprengtem, honnan is induljak… A jó válás és a rossz válás témakörétől, vagy onnan, hogy szabad-e, kell-e válni, és ha igen, mikor? Ha meg nem szabad, akkor miért nem és meddig lehet tűrni a holtomiglan-holtodiglant? Vajon mit jelent vallásosan a válás gyalázatában élni?
A mesék mindig a hétországra szóló lakodalommal végződnek. Egyik sem foglalkozik azzal, hogy a boldogság esetleg véges vagy múlandó.
Az életre szóló, egymáshoz való hűségi fogadalmat még akkor találták ki, amikor az emberek korán haltak. Amikor a 40 év matuzsálemi kornak számított, mert a betegségek, járványok, a szülés, a háborúk mind-mind megtették a feladatukat az embere döntése helyett. A mi, szerelemre, felfokozott érzelmekre épülő (ha még egyáltalán erre épülő) társadalmunk az esküvővel felteszi az i-re a pontot. Mindezt annak függvényében és elvárásával, hogy a felek nem változnak az évek során. Persze nem csak a külső változásokat érthetjük ez alatt, hiszen tapasztaljuk, hogy a karcsú, lobogó hajú fiatal lányból kissé szélesebb csípőjű, aggódó családanya lesz egyszer csak. A világot sarkaiból kifordítani vágyó fiúból meg otthonülő, unatkozó, pocakosodó családapa. Mindezek mellett millió hatás is ér bennünket. Észre sem vesszük, hogy személyiségünk legfontosabb jegyei cserélődnek ki az évek során.
Nem azok vagyunk, akik voltunk egy éve, öt vagy tíz éve. Az is lehet, hogy az akkori önmagunkat most elviselhetetlennek találnánk. Mégis elvárjuk a másiktól, hogy fogadja el ezeket a változásokat. Szemrebbenés nélkül tolerálja a „régi-új” ember a viselkedését, kinézetét, hangulatait vagy világnézeti ingadozásait. Szerencsére vagy szerencsétlenségünkre nem jön közbe háború házaséletünk során. Pestisjárvány sem fog elszakítani bennünket egymástól. Csekély a valószínűsége annak is, hogy a szomszéd birodalom ifjai elragadnának bennünket feleségnek vagy rosszabb esetben rabszolgának. A változás bennünk van.
Aztán egyik reggel arra ébredünk, hogy idegen fekszik az ágyunkban. Ismerősnek ismerős, de valahogy nem az, akinek eddig láttuk. Mivel már elmúlt bennünk a szeretet, a hibáit is felnagyítva kezdjük látni. Nem vicces a horkolása, nem aranyos, ahogy századszorra sem sikerül neki a halászlé, mert valahogy mindig vízízű marad. A zoknikat már egyre dühösebben dobáljuk be utána a szennyes tartóba… És ekkor jön a fogkrémes tubus-effektus, mert valamiért bele kell kötni a másikba. Muszáj bántani apró dolgok miatt, amik tegnap még nem zavartak bennünket, bezzeg mostanság egyre inkább.
A szerencsétlen másik fél nem ért ekkor még semmit. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy már nem szeretjük és ezekkel a jelzésekkel a tudtára akarjuk adni nap, mint nap. Zavar a hangja, a szaga, a jelenléte, minden megnyilvánulása, de ezeket nyíltan az elején még nem merjük kimondani, hanem olcsó kis játszmákba kezdünk. Eddig a feleség még kellemesen telt volt, innen már elhízott trampli, mi több víziló. A haja színe mindig is ronda volt, a szőke nem állt jól neki, de nem mondtuk, mert láttuk, hogy nagyon akar tetszeni nekünk. Ennek az időszaknak azonban vége lett, most már kacsasárga a haja annak a nőnek, akit eddig rajongással néztünk.
A játszmák kezdenek eldurvulni, mindenki tudja már a játékosok közül, hogy gond van, de még nem hiszik el teljesen. Még a vádaskodás időszaka tart: az ő hibája, nem figyelt rám, nem gondoskodott róla, elhanyagolt, nem teljesítette a házastársi kötelességét, nem beszélgetett velem, nem voltak közös programjaink….És minden egyes ilyen gondolat közelebb visz a váláshoz. Az úton lassan, de célirányosan elindultunk kifelé a házasság nevű labirintusból…
Régen elválni majdhogynem lehetetlen volt. Szégyenletes és megbélyegző cselekedetnek minősítették. Mindent jobban elnéztek, mint a válást. Lehetett szeretőt, szeretőket tartani, bordélyba járni, kikezdeni méltatlanabb helyzetben lévőkkel, de a válás az maga annyira erős kritikát vont maga után, hogy szinte elképzelhetetlen volt, főleg a nők számára. A férfiak szempontjából ez is könnyebb volt, mint a legtöbb dolog életünk során, mert a társadalom, lehetünk akár a 21. században, most is, mint mindig elnézőbb velük.
A válásig eljutni elsősorban gondolatban a legkönnyebb. Már a kapcsolatok elején benne van a lehetőség. Van, amikor érezzük, sejtjük előre, hogy ez a házasság azzal fog végződni. A kívülálló észreveszi a baljós jeleket. Sok apró jel mutatja, jelzi a véget, de az esküvő előtt lévő párok egyike sem díjazná azt, ha ezt felvázolnánk előttük. Nagyon kevesen látnak a szerelemtől. A nők pláne nem, akik nem a házasságra készülnek még boldogult lánykorukban, hanem az esküvőre. Pontosan úgy, ahogy a mesékben. Semmi nem olyan fontos, mint a nagy nap, a ruha, a csokor, az asztal díszítése. Nem látnak, nem hallanak, mert ennek a varázsos színjátéknak a napja kódolva van bennük. Genetikailag erre vannak programozva. Fel kell venni azt a ruhát egyszer és kész. A ruha maga a csoda megtestesülése. Minden lány királylány akar lenni. Virágesőben lépdelni, középpontban lenni és érezni, hogy ő a legszebb a világon. Érdekes módon a férfiaktól soha nem lehet azt hallani, hogy bárcsak esküvőt tervezhetnék.
A tökéletes vagy majdnem tökéletes nap után, a kétszereplős párból házastárs lesz. Mondjon bárki bármit, valami akkor is megváltozik. Ha nevet is változtatnak, akkor meg pláne. Jó esetben felelősségteljesebbek lesznek egymás iránt. Egy bizonyos ideig. A házasság a családdá kovácsolás előszobája, hiszen a gyereknek is jönnie kell nem sokára. Ha eddig még nem volt.
A szerelemet a házasság alapjaiban rengeti meg. Lenyugtatja, megszelídíti és el is laposítja. Valljuk be, hogy kevesen vannak olyanok, aki valóban igyekeznek tenni a mindennapokban azért, hogy a házasság ne rutin legyen. Vajmi kevesen dolgoznak azon, hogy az addigi izgalmat, a figyelmességeket, a törődést ne váltsa fel a biztonság unalma. Mert, ami megvan, az a miénk. Azért már nem kell tenni, ha belül tudjuk is, hogy kellene, mert a sok női magazin sugallja, mégis a hétköznapok szürkeségébe beleolvad a lelkesedésünk. Nem akarunk combfixben narancsos kacsát sütni, mert az különleges, inkább jó kényelmes tréningben pucoljuk a krumplit és a párunkat elfelejtjük észrevenni. Egy idő után nem halljuk meg őt. Az ötleteit, terveit fél füllel hallgatjuk, mert a munkahelyi sérelmeink ledózerolják a mondanivalóját, a gyerekkel is probléma van újfent, már megint verekedett a suliban és csak kettesre írta a szövegértés dogát. Csak mondjuk, mondjuk a magunkét. Így lesz a szenvedélyes kapcsolatból lélektelen együttlét. A megszokás nyugalma gyilkos erővel bír.
Valaha, amikor kezdő házas voltam és a kollégák a válásról beszéltek a munkahelyemen, hatalmas öntudattal arra gondoltam, hogy velem ez nem fordulhat elő, mert én tudom a titkot. Tudom jól csinálni. Tudom, hogy mitől lesz minden más, mint ahogy a női lapok kesergő középkorú női panaszolják. De nem tudtam…
Mert a nemlétező szerelmet nem éreztem, azt a megfelelni vágyást, hogy a nőnek a házasságban a helye, teljesítettem, nehogy rám süssék a bélyeget, hogy senkinek sem kellek, de ez nem mentett meg attól, hogy szerelem nélkül, odafigyelés nélkül is boldogulni tudjak. Nem is sikerült.
Arra szocializáltak, hogy a nőnek akkor van értéke, ha feleség és anya. Különben egy szerencsétlen vénlány…De a férfiakra is igaz mindez… Lesajnáljuk azt, aki otthon marad anyuka szoknyája mellett negyvenéves koráig… És vajon miért marad otthon? Pedig a társas magány leggyakoribb formája a házasság. Nem kellene, hogy így legyen, de ahogy a statisztikák mutatják, így van. Szomorú tény…
fotó: Pinterest
