„Élni annyi, mint másnak lenni. Még érezni sem lehet úgy, hogy ma azt érezzük, amit tegnap éreztünk: ma ugyanazt érezni, amit tegnap, nem érzés – csupán visszaemlékezünk arra, amit tegnap éreztünk, élő hullája vagyunk a tegnap elvesztegetett életnek.”
(Fernando Pesoa)
Azt hiszed, csak mások változnak meg a körülmények? Úgy gondolod, hogy az emberek átalakulnak, mondjuk ki, rosszabbodnak, miközben te tétlenül nézed, hogy a világ kifordul önmagából? Tévedsz, ha úgy hiszed, tétlenséged nem befolyásolja a világ alakulását. Mindnyájan tudjuk, hogy a változás elkerülhetetlen. Egyikünk se marad se külsőleg, se belsőleg húszéves. És ez így van jól, különben nem vállalnánk gyerekeket, nem házasodnánk vagy nem fejlődnénk és tanulnánk semmit. A változás olyan kapu, amit sokan nem szívesen nyitogatnak, mert azt hiszik, az új félelmetes és kiszámíthatatlan, így beleragadnának a mába. Szeretjük hinni, hogy az élet bennünket megkímél a veszteségektől, a bánattól és a betegségektől. Ha szerencsénk van, bizonyos ideig igen. Hogy kinek mi van előre megírva, nem tudjuk. Vajon a változtatás és a változás képessége is életünk könyvének lapjain szerepel? Van-e olyan akarat, ami azt mondatja velünk, hogy ez a lehetőség elkerülhető?
Amikor szerelmesek vagyunk, azt kívánjuk, bárcsak minden örökké tartana: a csók, az ölelés, a szeretkezés, de legfőképp az a rózsaszín álom, amiből nem akarunk ébredni. Hogy jó lenne-e, senki nem tudja megmondani, viszont elmúlik, ez bizonyos. Hogy miért mennek tönkre kapcsolatok, sokszor keressük a válaszokat. Eltűnnek egyes ismerősök, elválunk olyanoktól, akiket egykor mindennél jobban szerettünk. Kinőjük a barátokat, de a szerelmeket is. A változás mi magunk vagyunk, mert nap mint nap új dolgok érnek bennünket, és ami egyik nap fontos volt, azt a másik nap elengedjük. Vajon baj-e, hogy nem ragaszkodunk a megszokotthoz? Egy bizonyos fokig talán, mert egyre könnyebben váltunk, viszont az is benne van, hogy az új által mi is megújulhatunk. Nem kell feltétlenül mindent kidobni, amit nem használunk, legyenek ezek tárgyak, emberi kapcsolatok, néha leporolhatjuk őket, és talán megláthatjuk, hogy értékesek.
Benne maradni a rosszban és a fájdalomban nem szabad. Abban a helyzetben, amiben megaláznak és gyötörnek bennünket, meghalunk minden nap. Viszont ezek esetében a legnehezebb a váltás. Pontosan azért, mert már elgyengültünk, mert a lelkünket ízekre szedték, és nem merjük elhinni, hogy a megszokott rosszon túl várhat bennünket egy jobb is.
Változik a külsőnk is, és ezt talán nehezebb megélni, mint a belső útjainkat, mert ezek látványosak. Minden körülöttünk azt harsogja, hogy a külső burok fontosabb, mint a belső. Ha valaki fogyott, öregedett, hízott, azzal tele lesz a média, pláne, ha ismert emberről van szó. Arról azonban senki nem beszél, miféle emberi romlás vagy javulás szemtanúi lehetünk naponta. Az ember annak hisz, amit lát. Sokkal inkább, mint a tapasztalatnak, ami csak akkor lesz fontos, ha baj ér bennünket. Hogy milyenek vagyunk valójában, akkor derül ki, amikor meglátjuk mások szenvedését, és abban az esetben, ha kezet nyújtunk, nem számít, hogy szépek vagyunk-e vagy kövérek és csúfak. Mégis a külső után futunk és amiatt jajgatunk.
A változás elkerülhetetlen. Az ízlésünk, a terveink, a hozzáállásunk betonba gyökereztetése félelmetes lenne. Bele is pusztulnánk. Az emberi természet szerencsére nem hagyja, hogy ez történjen. Mindig lesznek körülöttünk olyanok, akik szándékosan vagy akaratlanul kimozdítanak bennünket a komfortzónánkból. A változáshoz és a változtatáshoz bátorság és erő kell. El kell mennünk onnan, ahol nem jó nekünk. Legyen az egy állapot, egy hely, egy kapcsolat. Talán ez nehezebb, mint egy hegyet elhordani, bár sokkal célravezetőbb.
Össze kell szednünk magunkat, és ki kell mondanunk, ha ideje van a végnek. Higgyünk abban, hogy felszabadító ereje van önmagunkra találásunknak. Az egyhelyben toporgás ideig-óráig kellemes, de ha mi nem teszünk semmit, tesznek majd mások. Lépjünk, ha fáj, ha nem bírjuk tovább, ha megalázó helyzetetek sorát éljük. Lépjünk, ha azt érezzük, sok múlik rajtunk. Akkor is, ha nem. Minden belül kezdődik, és amelyik ajtót kinyitjuk, az tárja csak fel előttünk az új utat. A szavak szépek, de nem visznek előre tettek nélkül.
Változásunk kulcsa mi magunk vagyunk. Nyissunk új kapukat!
