„A nők végtelenül naivak és ostobák, azt hiszik, az emlékek olyan erősek és jók, ahogy a fejükben élnek. Ám ott élnek a rosszak is, és a kövér, örökösen csúfolt Lórinak ebből bőven volt a szívében. Bűnhődjenek azok, akik bántották.
Kiara a lista élén szerepelt.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Kiara boldogabb nem is lehetett volna, amikor felért a lakásba. Micsoda isteni szerencse, hogy a nagyvilágban olyasvalakivel fut össze, akit gyerekkorából ismer, gondolta vidáman. Mindjárt otthonosabb lesz Lucca, főleg, ha Lórival felfedezi majd legrejtettebb zugait is. Aztán Marconak is bebizonyíthatja, hogy talpraesett, nem szorul rá senki segítségére egy idegen országban.
Látta, hogy a férfi nem üzent neki, nem is hívta, de nem akart emiatt szomorkodni, hiszen ezer dolga lehetett, nem csak újdonsült ismerősét pátyolgatni. Csak a szép szeme és hosszú ujjai ne jártak volna folyton eszében. Nem beszélve arról, hogy milyen jó feneke van. Az a tipikus olasz pasi, csak magasabb kivitelben. Egy frászt, jutott eszébe azonnal, Marco nem is olasz.
Felvette a lapos sarkú, kényelmes szandálját, ami úgy simult a lábára, mint egy második talp és könnyedén kilibbent az ajtón. Fújt magára némi parfümöt és már repült is vissza a pékséghez.
Lóri az utolsó korty kávéját itta, de ahogy meglátta, felpattant és tekintetével kérdezte, hogy indulhatnak-e? Noná! A ragyogó délelőtt, az éppen ébredező turisták hadával még nem tűnt zsúfoltnak.
A városfallal körbezárt belső város eleve reménytelennek tűnt üzleti célból. Ott csak nézelődtek és Kiara megmutatta Lucca egy fő nevezetességét, a tornyot is. Mulatságos volt, hogy ő kalauzol ott, ahol még ő is csak vendég.
Viszont a környékbeli mellékutcákban volt egy rakás hangulatos üzlet. Mindegyik valami érdekességet kínált. Vagy emléktárgyak, táskák, esetleg kerámiatárgyak kellették magukat, vagy kicsinyke kávézók csalogatták az arra járókat. Kiadó üzletnek azonban nyoma sem volt.
Dél körül Kiara már egy kicsit elkedvetlenedett, főleg, mert Lóriról kiderült, hogy bár kedves és vidám, de tolakodó is. Állandóan a tervei felől faggatta a lányt, amivel nem lett volna gond, ha nem lyukadnak ki többször is annál a kérdésnél, hogy mennyit örökölt Kiara. Ez nem tartozott senkire, főleg nem egy régi ismerősére, aki gyakorlatilag idegen volt számára, leszámítva az emlékeket. A srác nem volt túl szórakoztató társaság, vagy csak túl sok idő múlt el, és nem volt miről beszélgetniük. Kiara nem tudta eldönteni, hogy valóban unalmas-e vagy csak ő türelmetlen vele. Feltűnően sokat telefonálgatott, ami nem lett volna baj, mégse tetszett a lánynak, mert elcsípett néhány szót, és maga sem értette, hogy félreérthető, amit hallott, vagy csak az élénk képzelete űz vele tréfát.
Olyasmiket hallott, hogy légy kíméletes és gyors, meg hogy a mai napon bonyolítsuk le. Ezek nem voltak barátságos mondatok.
Egy apró étteremben ettek pár falatot és Lóri azt ajánlotta, hagyják a forgalmas helyeket, keressenek eldugottabb utcákat, hátha ott több szerencsével járnak. Kiara lába sajgott a többórányi gyaloglástól, hiába volt kényelmes a lábbelije.
Épp halasztani akarta a további mászkálást, amikor a sikátorban az egyik kapualjból kiugrott valaki és nagy erővel kirántotta táskáját a kezéből. Aztán futni kezdett. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a kapucnis alakból nem lehetett látni semmi.
A mozdulattól a lány térdre zuhant, egyenesen a járda szélére. Nagyot reccsent a lába miközben felsikoltott. A támadó egy szempillantás alatt eltűnt a sarkon. Lórit is váratlanul érte a támadás, de azonnal kapcsolt. Egy tekintettel felmérte, hogy a lánynak nincs igazán baja, és tolvaj után vágtatott. Csak hosszú percek múlva tért vissza.
– Már nem értem utol – mondta kifulladva. – Eltűnhetett egy kapualjban.
Kiara sajgó lábát nézegette és alig tudta visszafojtani a sírását. Nem csak azért, mert piszkosul fájt neki az ütés, és kissé vérzett is, hanem azért, mert a tökéletes városról szőtt álmai szertefoszlottak. Fényes nappal megtámadta őt valaki és elvitte a táskáját. Mire számíthat majd a későbbiekben? Egyetlenegy jó volt az egészben: tulajdonképpen alig volt valami a pénztárcájában. A kártyáit kivette még reggel, telefonja meg a zsebében volt. Csak pár euró bánta a rablást.
Lóri letérdelt mellé és szakértő szemmel vizsgálgatta a sebét.
– Le kellene mosni… Keressünk egy patikát sebfertőtlenítőért! – közölte határozottan.
– Ez csak egy kis seb. Majd rendbe jön – hárította el a lány.
– Tudsz járni?
– Tudok, csak pokolian fáj. Amikor reccsent, azt hittem, eltört a lábam. Ezek a köves utcák nem kedveznek az eséseknek.
– A szemét disznó! Ha elkaptam volna, megnyúzom! – kiáltotta dühösen a fiú.
Kiara nem tudta megmondani miért, de nem érzett komoly haragot a hangjában. Mintha csak eljátszotta volna az egészet. De gyorsan elszégyellte magát. Micsoda dolog ilyesmiket gondolni, amikor a tolvaj nyomába eredt azonnal?
Aznapra véget ért a sétálgatás. Lassan felállt és óvatos léptekkel elindultak taxit keresni. Szóba sem kerülhetett, hogy azzal a lábbal hazagyalogoljon. Lóri többször megkérdezte, hogy ne menjen-e fel hozzá, hátha segítségre szorul, vagy esetleg bekötözzék- e sebet, Kiara mindannyiszor tiltakozott. Egyedül akart lenni, és el akart gondolkodni azon, hogy vajon hogyan került ilyen helyzetbe, hiszen Olaszország nem Amerika, és Lucca nem New York. A támadó merészsége meglepte, hiszen nem volt egyedül, mégis kockáztatta, hogy elkapják.
A lakástól nem messze kiszállt és szomorúan nézett a taxi után, amely gyorsan elhúzott. Nem volt kedve ahhoz, hogy ápolják, de egyedül se volt jó neki.
Lassan, sántikálva eljutott a kapuig, majd még lassabban botorkált el a lakásáig. Lerogyott a kanapéra és elsírta magát. Fájt a térde és fájt a csalódás is. A csodálatos Toszkána elszenvedte az első sebeket a lelkében.
Mielőtt azonban teljes egészében beterítette volna a bánat, csörgött a telefonja.
Marco volt az.
– Szia! – vette fel és úgy szólt bele, hogy ne hallatszódjék hangján a sírás.
– Szia Kiara! Van egy csodás hírem! Vagyis remélem, hogy te annak találod!– mondta lelkesen a fiú.
– Mondd, rám fér ma egy kis öröm!
– Jó ég! Te sírsz? Hallom, hogy más a hangod!
– Csak egy picit.
– Honvágyad lett?
– Jaj, dehogy… Ma megtámadtak az utcán és elvitték a táskám.
– Ezt nem hiszem el! Lucca biztonságos hely! Ilyesmiről nem hallottam azóta, amióta itt élek.
– Fényes nappal?
– Igen. Nem rég.
– De ugye neked nem lett bajod?
– Csak egy kicsi!
– Figyelj! Ne mozdulj! Odamegyek, és mindent el kell mondanod! Aztán elmegyünk a rendőrségre! Szegénykém… Ez borzasztó!
– Idejössz? Nem vagyok szalonképes és épp bőgtem, egyszóval nem biztos, hogy jó társaság leszek.
– Kiara, ezt hagyd abba! Segíteni akarok. Mondd a címed és pillanatok alatt ott leszek.
A lány ledarálta.
– Három percnyire vagyok! Rohanok!
És már le is tette a telefont.
Kiara abbahagyta a sírást és megtörölte a szemét. Marco, mint egy vérbeli lovag, úgy siet a segítségére! Ezen elmosolyodott és a szíve átmelegedett.
fotó: Pinterest
