A sárga, barna és piros falevelek haláltáncot jártak a szellővel Ida kertjében. Ő meg csak állt a nappali ablakában, kezében egy kávéval, és gyönyörködött az életigenlés és az elmúlás kettősségében. Ilyen volt ő is: szerette az életet, de szenvedett is a magánytól. Örült az ősznek, de előre félt az egyedül töltött, hosszú téli estéktől.
Nem volt pedig idős, ráadásul mindenki fiatalabbnak nézte a koránál, ő mégis olyan öregesen élt. Az élet rendesen “megelőzte”: egyedül maradt, mert tizenöt évvel idősebb férje úgy döntött, előremegy a mennyei hazába.
Gyerekük sem volt, István nem akart. Húga már fiatalon kiköltözött Ausztráliába, és persze esze ágában sem volt hazajönni. Így azért elég nehéz rugalmasan, tevékenyen és a világra nyitottan létezni, nemde? – agyalt Ida, amikor egy-egy ünnepen vette a bátorságot, és összegezte az elmúlt és előtte álló hónapokat.
Nemrég felvett szokásai sem segítettek a helyzeten: a régi hangulatos túrázások helyett szeretett inkább otthon bóklászni a kertben, a látása pedig a cukorbetegség miatt olyan szinten romlott, hogy az olvasást fel kellett váltania a rádióhallgatással. Ezen az őszi napon valahogy mégis úgy érezte, ki kell mozdulnia, beszélnie kell valakivel. Egy furcsa sugallatra (nem tán a Földanya volt?) főzött egy termosznyi teát, meg szedett egy kosár szőlőt, és kiballagott a háza végében lévő Dunához. Ismeretlen babakocsis nők, kisgyereket kergető apukák és derűs nagymamák korzóztak a parton.
– Kér egy csésze teát? – szólította meg félénken az egyik előtte elhaladó anyukát.
– Hát… mennyiért árulja? – kérdezte a nő meglepetten.
– Egy mosoly az ára! – szólt Ida, és már csavarta is le a termosz kupakját.
– Akkor kérek! – kanyarította nevetésre a száját a nő.
Attól a vénasszonyok nyarától kezdve Ida minden szomorú-színes őszön kiállt a kertkapuba, és mosolyért árulta a teát meg a gyümölcsöt. Egy idő után a “Teás Ida néniként” emlegette minden környékbeli, de ő nem bánta. Nem volt már többé vénasszony.
Az “Ida néni” meg úgyis olyan szép, nem?
fotó: Pinterest
