Veszélyes korkülönbség – 7. rész

A sorozat előző részeit itt olvashatod

A romantikus séta kereken egy percig tartott. Barnabás elővette a slusszkulcsot a zsebéből, a sarkon pedig már ki is nyílt egy helyes kis kék autó ajtaja.

– Hölgyem, a hintó előállt. – mondta, majd játékosan rámkacsintott.

 
 

Végiggondoltam, lenne-e bármi oka, hogy elraboljon. “Arra” a célra kis túlzással már a lányom is idősnek számítana. Nem rejtegetek otthon aranyrudakat, és nincsenek milliárdos szüleim, akik aztán kifizetnék értem a váltságdíjat. Azt hiszem, még a legrosszabb esetben is csak egy randira vinne el. Vettem egy mély levegőt, és beültem a kocsiba.

A mobilját a telefontartó gondjaira bízta. Lopva az úti célunkat néztem. Velencei-tó, pontosabban Agárd. Vagy húsz éve járhattam ott! A gonosz kisördög a vállamon persze azonnal akcióba lendült: ő akkor legfeljebb még csak hét éves lehetett.

– De most már felnőtt férfi! – szögeztem le magamban. Felindulásomban észrevétlenül ökölbe szorítottam a kezem. A következő pillanatban már Barnabás finom ujjai nyugodtak rajta. Elmondhatatlanul jól esett.

Az út röpke negyven perc alatt el is illant volna, ha nem futunk bele az első adandó alkalommal egy jókora dugóba. A legkevésbé sem bántam. Őszintén szólva nem is érdekelt annyira sem a Velencei-tó, sem a romantikázás. Csak az ő társasága számított. A körülmények másodlagosak. Ráadásul jóformán semmit nem tudunk egymásról. Lesz mit megbeszélnünk.

– Szóval, hogyhogy nem jöttél ma dolgozni? Eljegyzési gyűrűt vadásztál nekem egész nap?

Féltem, hogy kissé erősre sikeredett az indítás, de Barnabás őszintén felnevetett.

– Nem egészen, de úgy tűnik, az elköteleződés stimmel. Tudod, én eredetileg grafikus vagyok. Tegnap hívtak egy másik helyről, hogy jó lenne, ha már hétfőn tudnék kezdeni. Elég jó cég, a munka pedig maga az álom. Nem láttam értelmét bemenni dolgozni. Mármint egy jó eleme lett volna a dolognak.

Épp ezért jöttem el most hozzád. Egy mesés nap a lehető legjobb lezárással!

Azzal a lendülettel vett egy éles kanyar, és ki is kerültünk a dugóból. Hatalmas kő esett le a szívemről. Ami azt illeti, úgy éreztem, mintha 24 óra leforgása alatt megszépült volna a kis világom. Talán csak valami nagyon jót tettem előző életemben. Vagy a sorsnak bűntudata támadt, és most kompenzál a sok-sok nyeremény nélküli lottószelvény miatt.

Már jócskán besötétedett, mire elértük a tavat. Kellemes nyáresti szellő vegyült a tücskök szorgos ciripelésébe. Mélyen magamba szívtam az illatot. Ha valaki egy hete azt mondja nekem, hogy egy jóképű férfi elhoz ide randevúzni, kinevetni sem lett volna kedvem. De azóta éveket fiatalodtam.

Leültünk a stégre, én levettem a balerinacipőmet és meztelen lábujjammal óvatosan megpiszkáltam a vizet. Barnabás ugyanígy tett. Aztán egy pillanatra láttam, hogy izmai megfeszülnek. Lehunyta szemeit. Arca egyszeriben szomorúvá vált.

– Nekem nem lehet gyerekem – tört ki belőle teljesen váratlanul. – Tudom, hogy nem ezzel szokás kezdeni… tudom, hogy először le kéne futnunk a szokásos köröket, ki hol tanult, mi a hobbid, meg az összes többi, de én így 30 felett már tiszta lappal szeretek indítani.

Nem tudtam, mitévő legyek. Óvatosan megsimogattam a hátát. Közben képtelen voltam nem tudomást venni arról az “apróságról”, hogy elmúlt harminc. Mégsem tátong közöttünk akkora szakadék? Mégsem annyira légből kapott és lehetetlen, hogy nekünk közös jövőnk lehessen?

– Ez szörnyű, Barnabás. – és tényleg így is gondoltam. A neve hallatára félve rám pillantott, úgyhogy folytattam. – De arra gondolom már magadtól is rájöttél, hogy ez engem a legkevésbé sem zavar. Valószínűleg már nekem sem lehet, de nem is akarok. Van egy okos, talpraesett lányom, ő az én kis csodám. Ez nem befolyásol semmit. Még rengeteget beszélhetünk róla később, és azt hiszem, fogunk is. Legalábbis remélem. De egy valamit muszáj megkérdeznünk egymástól.

– Harminchárom vagyok.  – jelentette ki, mielőtt még megkérdezhettem volna.

Még mindig rémesen fiatal hozzám képest, de legalább már tényleg elmúlt 30.

Vettem egy mély levegőt.

– Negyvennyolc.

Amikor kimondtam, azt kívántam, bárcsak visszaszívtam volna ezt a ronda számot a fogaim közt. Fiatalabbnak hitt. Láttam rajta. Mintha megtört volna a szemében az eddigi csillogás.

Akkor még nem tudtam, hogy csak az évek óta tartó maró magány és önbizalomhiány hitette el velem mindezt. Barnabás csak később mondta el, hogy csak egy számot hallott, de egy igazi nőt látott maga előtt. Más nemigen érdekelte.

Lágyan, hosszan megcsókolt. Szabad kezével finoman az arcomat simogatta. Hosszú percekre megszűnt az idő, a tér, valahol fent a csillagok között jártam, de közben mégis idelent. Soha nem volt még ilyen álomszerű és gyönyörű a valóság.

Nagyon lassan, nagyon nehezen elváltak az ajkaink. Barnabás elővette a furcsa nevű hangszerét, és játékosan elkezdett pengetni rajta.

– Ma este megtanítalak zenélni. – közölte vidáman. Én pedig lelkesen bólintottam.

Folytatása következik szombat este nyolckor.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here