Veszélyes korkülönbség – utolsó rész

A sorozat előző részeit itt olvashatod

Fél év telt el azóta, hogy először megpillantottam Barnabást azon az átlagosnak induló csütörtöki napon. Azóta hallgatom a családtagok, kollégák és barátok “jótanácsait” és intelmeit. Hiába. Én napról napra szerelmesebb vagyok, az álomférfi pedig nem tűnt köddé. Hús-vér valósággá vált.

Azt mondják nincs teljes Happy End – ezt én is alá tudom támasztani. Egyelőre a szüleim, de még a saját lányom sem képes elfogadni, hogy a párom jóval fiatalabb nálam. Nem tudják, nem értik, hogy mi lélekben egyidősek vagyunk. Talán lényegtelen is, mert senkitől nem kell engedélyt kérnem. Egy felnőtt férfi és egy felnőtt nő döntött. Megkaptuk érte a legnagyobb jutalmat. Minden más mellékes.

 
 

Tényleg csak bátorság és hozzáállás kérdése az egész – egyre kevésbé érdekel, mit gondolnak mások. Még így is jó esetben leélek 30-40 évet, amit nem idegeskedéssel és szorongással szeretnék eltölteni. Megfelelni úgysem lehet mindenkinek. Azt hiszem, nekem sincs jogom többé felszegett orral ítélkezni mások felett.

Barnabás szülei nem hajlandóak találkozni velem – pedig én csak egy egyszerű nő vagyok, akinek a szerelmen kívül már eddig is megvolt mindene. Türelmes vagyok, hagyok nekik még időt. Na meg persze semmi kedvem elmerülni a gyűlölködésben, vagy magyarázkodni. Az egyetlen bűnöm, hogy  Barnabás valószínűleg magányosan fog megöregedni. Ez viszont már az ő döntése volt.

Különben is, soha nem a jó emberbe szeretünk bele.

Az “ideális”, a normákba beleillő kapcsolatok ugyanúgy zátonyra futnak, mint az el nem fogadottak. Nincs tökéletes recept. Egyedi történetek és sorsok vannak. Mi csak engedtünk a szívünknek. Talán nem szabad mindig, de bátraké a szerencse.

Végre élek. Amikor Barnabás fáradtan, kócosan hazajön a munkából, a szívem úgy dobog, mint diáklány koromban. A hétvégék újra értelmet nyernek – hiszen megtöltjük őket zsongó-lüktető élettel és vad csókokkal. Nem az én gondom, ha a világnak nem tetszik ez a fajta boldogság, amíg nem ártok vele senkinek, nincs bűntudatom.

Barnabás betegsége miatt még gyakran eljárunk kontrollvizsgálatokra. Közben esténként, ha marad egy kis időnk, zenélni tanít – már 3-4 dalt is el tudok pengetni az ukulelén. Soha nem gondoltam volna, hogy közel az ötvenhez ilyen őrültségekbe kezdek bele. És mivel gyakorlatilag már együtt élünk, ő is, én is eladjuk a lakásunkat, és veszünk egy közös kis házikót valahol a fővároson kívül, távol a világ zajától. Talán a Velencei-tó jó lesz. Hogy emlékezzek arra a mesés-esős randevúra.

Senkinek nincs tökéletesen megírt, sziruppal nyakon öntött története. Nekem sincs. Elváltam, küszködtem, rengetegszer aláztak meg vagy bántak velem igazságtalanul. De túl sok a szépség ebben a világban – luxus lenne végigszomorkodni egy életet. És szabad vagyok. Szabadon szerethetek.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here