Amikor Lia letette az ágyába a kicsit, mosolyogva a nagyobbikra pillantott. Milyen szép mind a kettő, gondolta fáradtan, és ahogy elindult a konyhába, a szeme sarkából még látta, hogy Mira megérinti a babát. Mintha belecsípett volna, de az is lehet, hogy rosszul látta, így nem szólt semmit. Tudta, hogy lesz másfél óra nyugalma. Ez alatt kell főznie, elindítania a mosást, beszednie a kintieket, és mindezek mellett a másik lányára is figyelnie, aki árnyékként követte.
Mira nem volt maradéktalanul boldog, amióta hazajöttek a kórházból. Sejtette, hogy ez lesz, hiszen kiesett a kiskirálylány pozíciójából, de úgy gondolta, ezen is túljutnak, pláne, ha sokat beszélget vele. Vettek neki is egy csecsemőbabát, hozzá bölcsőt és babakocsit, és hagyták, hogy ugyanazt csinálja, amit ő. Ez az első pár napban csodálatosan működött. Már-már elhitte, hogy nem lesz semmi gond, de aztán lett.
Egyik este Mira olyan jelenetet rendezett, mint még soha. A vacsorát félrelökte, követelte, hogy cumisüvegben kapjon tejet, pedig négy is elmúlt. Férjével összenéztek, és megadóan bólintottak. A féltékenység durva dolgokat szül, efelől nem volt kétségük, fel voltak készülve. Ám a tudom, hogy ez lesz és a bekövetkezik között éles a határ. Másnap nem akart az ágyában aludni, amit annyira szeretett. És jöttek a napok, amelyeken sorra kitalált valamit. Az ovi előtt hangosan bömbölt, és ő, aki máskor fél óráig elnézegetett egy könyvet, most rápillantani se volt hajlandó az új színes-szagos képeskönyvére.
Így leültette maga mellé, hagyta, hogy szorosan az oldalába préselje a fejét, amikor szoptatta a fiát. Úgy érezte, Mira lassan átfúrja a testét, csakhogy egészen közel lehessen hozzá. Elmondta neki, hogy szereti, sőt az ölébe tette a babát, de mintha semmi nem változott volna.
Amikor megkérdezte anyját, az újdonsült nagymamát, ő a fejét csóválta, és közölte, hogy ilyet ő soha nem tapasztalt, és szerinte Mirával nincs baj, puszta képzelgés az egész. Ráhagyta, de nem vette le szemét lányáról. A csikarást is így vette észre, de nem merte elhinni. Ám a kislány egy délutáni, félkómás pillanatban megerősítette gyanúját:
– Anyuci! Meddig marad velünk a baba? Mikor viszitek vissza? – kérdezte cseppet se kedves hangon.
– Nem visszük vissza, ő a testvéred! – mondta neki, közben megsimogatta a kislány arcát.
– Minek nekem testvér, egyedül is jó volt nekem! – hangzott a dacos válasz.
– Nekem is van, apának is, meglátod, nemsokára együtt fogtok játszani, és te fogsz rá vigyázni!
– Én nem akarok rá vigyázni!
– Jól van, akkor nem fogsz. Viszont jó lesz együtt babázni vagy rakosgatni az állataidat.
– De ő nem akar majd babázni, hiszen fiú!
– Mira! Szerintem akarni fog, főleg, ha meglátja azokat az aranyhajúakat. És autózhattok is együtt.
– Miért nem viszitek vissza oda, ahonnét hoztátok? Ide nem kell!
– Nem lehet kicsim, szeretjük őt.
Mira elfintorodott. Büdös kis jószág, gondolta, ahogy beleszagolt a levegőbe. Hogy lehet őt szeretni? És folyton visít. Felállt, és berohant a szobájába. Lia apró mosollyal az arcán nézett utána. Megszokja, gondolta, de volt benne némi félelem.
Pár nappal később, amikor csörgött a telefonja, ezért gyorsan letette a gyereket, hogy a konyhában felejtett telefon után menjen. Amikorra visszaért a kicsinek piros volt az arca. Az egyik oldalon volt egy folt, ami előleg biztosan nem volt ott. Mira a szőnyegen játszott, a kicsi nem sírt. Ha nem érezte volna teljesen hülyének magát a gondolattól, azt mondta volna, hogy a baba kapott egy pofont. De mivel a csend becsapta, nem reagált.
Sietve átbeszélte férjével az aznapi teendőket, aztán megetette fiát. A kislány meglepően nyugodtan matatott a szőnyegen, ahol lovainak karámot épített duplóból. Elszégyellte magát a gondolatért is, hisz a lánya nem szörnyeteg, maximum nem boldog a tesó érkezése miatt. Idő kérdése az egész. A barátnője szerint, ez a helyzet olyan, mintha a férje váratlanul hazahozna egy nőt, és elvárná, hogy szeresse, sőt mi több, rajongjon érte. Bizonyára nem menne neki. Az új lakó azonban nem kirakható, elküldhető, Mirának meg kell küzdenie azzal a ténnyel, hogy osztozkodnia muszáj mindenen: a figyelmen, a szereteten és minden ajándékon, amit majd kapni fog. Az önzetlenség sok esetben tanulást igényel. Meghallgatva a bölcsességet, türelemre intette magát, de egyre kevésbé akarta egyedül hagyni Mirát a kicsivel.
Egyik délután azonban olyasmit hallott, ami elborzasztotta. A pici az ágyában nyöszörgött, nehezen akart elaludni, ő pedig azon töprengett, tisztába tegye-e mielőtt főzni kezd. Amikor a pelenkázóra pillantott, látta, hogy elfogyott minden bekészített pelus, így kifutott a kamrába. Visszatérve megtorpant az ajtóban. Mirát nézte, aki a baba fölé hajolt, és nyugodt, kimért hangon ezt suttogta:
– Remélem, megdöglesz.
Amikor meglátta anyját, zavarba jött, de nem szólalt meg. Lia tudta, hogy nem hallotta félre. A lánya ezeket a szavakat használta, és látszott arcán a gyűlölet. Legszívesebben elsírta volna magát, mert mit mondhatott volna egy négyévesnek, aki nem tudta feldolgozni, hogy a családban más is számít rajta kívül. Azzal vigasztalta magát, hogy Mira nem gonosz, egyszerűen úgy érzi, nem szeretik eléggé.
Aznap késő éjjelig fent voltak. Azon töprengtek, mit kezdjenek a helyzettel. Úgy látszott, Mira haragja valódi, tényleg megütötte és megcsípte a kicsit, bár ezeket nehéz volt elhinni róla. Bájos arccal mosolygott mindenkire, és emiatt különösen szerették.
– Szerinted, bántani fogja? – kérdezte a férje.
– Erre hogy válaszoljak anyaként? Mindent megtettünk, hogy érezze, szeretjük.
– Te mondtad, hogy megütötte!
– Tudom, és végtelenül bánt is, hogy ezt gondolom róla. De érzem, hogy igazam van.
– Lia, keressünk szakembert?
– Nincs pénzünk ilyesmire. Kinevetne mindenki, hiszen másoknál is születik testvér.
– Nem érdekelnek mások. Mira szenved és egyre agresszívebb.
– Láttad, mit művelt a vacsoránál is…
– Szerinted, szüksége lenne arra, hogy csak vele foglalkozzunk? Én elviszem horgászni a hétvégén. Hátha jól jön neki a különlét.
Lia felsóhajtott.
– Próbáljuk meg! Adjunk neki időt, de ne maradjon egyedül a kicsivel!
– Jó. Bár a lányunk nem pszichopata.
– Nem ezt mondtam, de nem tudjuk, mi rejlik benne.
Ez a beszélgetés Lia életének egyik legrosszabbja volt. Nézte a plafont, melléből szivárgott a tej, de nem bírt felkelni, annyira furdalta a lelkiismeret. Meggyanúsította elsőszülöttjét, pedig a kislány csak arra vágyott, hogy egyetlen legyen. Egyetlen azonban már soha nem lehet.
Másnap reggel Péter azzal ébresztette Mirát, hogy elviszi kifogni a nagyhalat. A kislány szeme felcsillant, három perc alatt megmosakodott, és útra készen állt. Nehezen fogadta el, hogy még reggeliznek, összecsomagolnak, és csak utána indulnak. Két napot egyfolytában a tóparton voltak, és millió szúnyogcsípéssel, no meg pár kisebb hallal tértek haza vasárnap. Lia úgy nézett rájuk, mint két csavargóra, mondta is nekik, hogy nagyon hiányoztak.
Amikor kettesben maradt a férjével, megkérdezte, hogy tudtak-e beszélgetni, mire az volt a válasz, hogy a horgászat nem beszédes sport. Mira azonban attól a pillanattól kezdve csak az apjához volt hajlandó szólni. Ha Lia mondott neki valamit, úgy tett, mintha nem hallaná, és csak kiabálásra volt hajlandó kezet mosni, leülni az asztalhoz, vagy abbahagyni a tévézést.
Tudták, hogy ez így nem mehet tovább, és minden tiltakozás ellenére Péter elvitte egyik barátjához Mirát. A szakember szerint minden, amit tesz és érez a kislány, természetes. Csak Lia nem érezte, hogy az, mert nem volt felkészülve arra, hogy születik egy gyereke, és azzal egyidőben elveszíti a másikat, aki addig a mindene volt. Ült a kanapé szélén és zokogott. Akkor hagyta abba, amikor a baba is rákezdett. Felvette, megsimogatta tökéletesen gömbölyű arcát, és rámosolygott. Új volt még ezen a világon, nem tudhatta, hogy érkezése nem mindenki számára öröm. Lia szívét megcsavarta a fájdalom. Erre senki nem figyelmeztette. A házban egy pillanatra csend lett, csak a kutya ugatott odakint.
Kép forrása: Pinterest
