Vincent, a franciatanár – 5. rész – Egy találkozás

“Vincent gondolatban hátrált egyet. Nem tudta megszokni, hogy Magyarországon ennyire belemásznak a másik életébe.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Szombatonként Vincent nem tanított. Nem volt hajlandó tanítványt vállalni, bárhogy könyörgött neki némelyik. Kellett neki a nyugalom és a feltöltődés. Ez a szombat azonban zsúfoltnak ígérkezett, mert egy biciklitúrát tervezett magának, majd segítkezni akart egy haverjánál, aki költözött,  este pedig hivatalos volt egy kisebb összejövetelre a Francia Intézetbe. A kisebb úgy kétszáz főt jelentett.

Korán felkelt és csak egy kávét ivott a cigaretta mellé. Tudta, hogy ez nem a legokosabb, amit tehet, de nem volt ereje elgyalogolni a pékségbe, ami három saroknyira volt. A sarki közért kínálata sosem keltette fel az érdeklődését. Nem volt sznob, de úgy gondolta, megérdemli, hogy jó falatokkal jutalmazza testét-lelkét. Ahhoz viszont le kellett volna gyűrnie kora reggeli lustaságát. Így azonban maradt a kávé és a cigi.

 
 

Már a biciklitárolóban matatott, amikor Ákos lemondta a költözést. Nem kérdezte, miért. Nem szeretett tolakodó kérdéseket feltenni, bár itt, Budapesten ezt gyakran közönyként értelmezték. Elhatározta, hogy vonatra száll, és Vác felé indul a Duna-parton. Még nem sütött a nap ezerrel, így a nyolc óra tökéletes időpontnak látszott. Gödön leszállt és mélyet lélegzett a kellemes vidéki levegőből. A kisváros még aludt, ami határozottan kellemessé tette.

A Duna-parton csak egy idősebb pár sétált, és az egyik piros padon üldögélt egy nő. Nem lehetett meghatározni, hány éves, talán negyven és ötven között volt félúton. Csak egy pillantást vetett rá, és világító zöld szeme azonnal feltűnt neki. Vajon mit keres egy ilyen nő ennyire korán a parton? – tette fel magának a kérdést, de választ nem kaphatott. Mégis izgatta a fantáziáját az elegáns cipő és az olvasáshoz cseppet sem illő napszemüveg.

A Duna maga csendességében nem hasonlított a Szajnához. Mintha tisztább lett volna azon a reggelen, de szenvedélytelenebb is. Nem volt meg benne az a szemérmetlen kitárulkozás, az a tetszeni vágyás, ami Párizs folyóját jellemezte.
Most azonban nem bánta. Elfáradt, mire Vácra ért, ami meglepte, hiszen egy ekkora út meg se kottyant neki máskor.
Leszállt és kiült a parti kövek egyikére. A kellemes szél megborzolta a haját, ő pedig megpróbált nem gondolni semmire. Az elmúlt év végtelenül hasznos és haszontalan is volt számára. Lenyugodott, nem kereste már élete célját, viszont nem is lépett előre. Mielőtt azonban belefeledkezett volna a töprengésbe, meglátta a nőt, akit pár órája fedezett fel még Gödön. Milyen furcsa, gondolta. Ennek mennyi esélye van?

A nő csinos cipőjében szintén a kövek közé merészkedett, és a kezében lévő könyvvel a vizet bámulta. Aztán becsukta és messzire hajította. A könyv placcsant egyet és azonnal elkezdte inni a Duna vizét.

A nő ekkor vette csak észre őt. Elpirult és mozdulatlanná merevedett. Vincent nagyon jót mulatott magában meglepetésén.

– Nem szemetelni akarok – mondta gyorsan.
A férfi elnevette magát.
– Nem? – kérdezte.
– Csak muszáj volt ezt tennem.
– Néha nincs más választásunk, és meg kell tennünk azt is, amit nem szeretnénk – mondta bölcsen.

A nő továbbra is a vizet nézte.

– Anyám utolsó kívánsága az volt, hogy a naplóját a Dunába dobjam. Próbáltam előbb is megtenni, de órák óta rágódom rajta, annyira sajnáltam. Tele volt versekkel.

Vincent meglepődött.

– Kimásolhatta volna – mondta elgondolkodva. – De várjon, megmentem magának.

Azzal lerúgta a cipőjét és belegázolt a vízbe. Megpróbálta elérni a könyvet, ami nem süllyedt el, de a sebes víz lehetetlenül messzire sodorta. Nadrágja combközépig vizes lett, ő maga pedig bosszúsan vette tudomásul, hogy már megint képes volt más dolgába avatkozni, pedig tudta, hogy az semmi jóra nem vezet.
– Hagyja! – kiáltott a nő. – Úgy látszik, ez volt a sorsuk, de az is lehet, hogy nem voltam elég okos, mert eszembe juthatott volna az ötlete.

Vincent kikászálódott a vízből és legyintett.

– Sajnálom, biztosan értékesek voltak.
– Anyám nagy költő lehetett volna, de túlontúl szerény volt. Hiába kérleltük, egy versét se jelentette meg. Pedig valóban tehetséges volt. Sajnálom, hogy nem mutathattam meg. Köszönöm, hogy így látatlanban is beugrott értük.
– Most már egyre jobban érdekelnek. Mindig is szerettem a verseket.

A nő közelebb lépett és végigmérte.

– Hadd mutatkozzak be! Adél vagyok – nyújtotta a kezét.
– Vincent – válaszolta a férfi csöpögő nadrágban, szélfútta hajjal. Még szerencse, hogy a cigarettája a bicikli apró tárolójában maradt, gondolta.
– Vincent? – csodálkozott a nő. – Ez valami művésznév?
– Nem, apám francia, anyám magyar. Viszont rágyújtanék, ha nem zavarja.
– Tudja mit, meghívom egy ebédre, és mesélje el a történetüket. Már ha van kedve hozzá. Szeretném valamivel kárpótolni a vizes nadrágja miatt.
– Vagy a hősiességemért? – nevetett Vincent. Kipattintotta a kis táskát és már nyúlt is a cigi után. Ahogy a nap megvilágította vékony arcélét, Adél önkéntelenül megborzongott. Nagyon emlékeztette valakire. Ugyanez a termet és ugyanez a lehengerlő mosoly. És egyelőre úgy látszott, Vincent nincs tisztában szépségével. Vagy, ha igen, van annyira bölcs, hogy nem törődik vele. Ez viszont különleges jellemre vallott.
– Akkor benne van? – kérdezte újra.
– Benne, de talán jó lenne megszárítkoznom. Gyalogoljunk végig a parton! Mire célba érnénk, talán beengednek egy étterembe.
– Biztos vagyok benne. Induljunk.

Vincent beleszívott a cigarettájába és megállapította, hogy a nő izgalmasnak látszik. Volt benne valami csendes szomorúság, de erő is, ami ezt a szomorúságot lassan legyűri. A cipője azonban nem sétára termett, így biztos volt benne, hogy hamarosan jajgatni fog.

Adéle, gondolta. Franciául puhábban hangzott a név. Már jócskán elhaladtak a parton, amikor észrevették, hogy egyikük sem szólalt meg. És ez a csend egyiküknek sem volt zavaró. Adél nagyon régen érezte magát ennyire kellemesen egy férfi társaságában, aki nem akart neki udvarolni vagy nem kezdett ki vele.

– Ott van! – kiáltotta váratlanul. Választ sem várva lefutott a lépcsőn. A vízbe nyúló ágak között fennakadt a könyv, azt vette észre messziről. Nem is gondolkodott, csak lerúgta a cipőt, ahogy az előbb a férfi és már térdig benn is volt, amikor elérte.
– Megvan! – kiáltotta diadalmasan felmutatva. A víz pedig egyenesen a nyakába csorgott az ázott lapokról.
– Látom! – kiáltotta Vincent és arra gondolt, ez a nő nem mindennapi. Érezte, hogy remek délutánban lesz része. Főleg, ha magukra nézett. Az egyiküknek a nadrágja úszott egy nagyot ma, másikuknak meg a ruhája szélén kúszott felfelé a folyó vize.

Remek páros, állapította meg, amikor a nő mellé ért és csillogó szemmel átnyújtotta a könyvet.

– Talán nem ázott el teljesen – mondta és közben a nyári nap egyre erősebben égetni kezdte piruló arcát.

Folytatás hétfőn

Előző rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here