Móric a kővé válás minden részleges pillanatát átérezte a kiállítóterem közepén, ahol pár pillanattal azelőtt még boldognak hitte magát. A boldogság illúzióját egy nő keltette benne, akinek öröme gyorsan az ő örömévé változott, és majdnem elhitte, hogy a végtelenül gyűrött terítő, amit nevezhetünk az élet vásznának is, váratlanul kisimul. Ám a boldogságot nem ilyen könnyű adni és venni, még észrevenni se, mert hiába hisszük, hogy örömmel üdvözöljük, ha bekopog, olykor mi magunk csukjuk be előtte az ajtót. A nő valóban alig tudott lefékezni előtte, nyakába ugrott, és nyomot két puszit az arcára, majd nem akart leválni róla, pedig bizonyára látta, hogy a férfi nincs egyedül. Úgy nézett ki, mint aki még rá is játszik erre a tényre, csakhogy megmutassa, hatalma van Móric felett.
– Kedvesem, hát nem hittem volna, hogy téged érdekelnek holmi mázolmányok! – kiáltott fel. – Tényleg nem ismerlek eléggé.
– Flóra? – kérdezte megszédülve újra az áldozat.
– Na, persze! Ne gyerekeskedj már! Tudom, hogy sokak szerint túlságosan hasonlítunk, de bennem van élet, nem úgy, mint a húgocskámban. Jaj, bocsánat, ezt nem úgy értettem… – Szája elé kapta a kezét, mintha megbánta volna ostobaságát, de a szeme jelezte, hogy szó sincs ilyesmiről. Ha meggondolatlan is volt, szándékosan tette.
– Te vagy a nővére, akiről sokat mesélt…Zsizsi…– morogta Móric, és nagyon haragudott magára, amiért hagyta, hogy érzékei megcsalják.
Zsizsi csak egy évvel volt idősebb a húgánál, és bár tudott róla, sose találkoztak. Flóra soha nem említette, hogy kísérteties köztük a hasonlóság, és ha emléklei nem csalták meg, akkor szőkének tudta. Most azonban pontosan olyan színe és formája volt a hajának, amilyen a testvérének. Ez a kínos hasonlatosság erősen visszatetsző volt számára.
– Igen! Itt vagyok, ragyogok, és boldog vagyok, hogy láthatlak! Nemrég jöttem haza Amerikából, de azt álmomban sem gondoltam, hogy veled futok össze. Remekül nézel ki! – hadarta, és finoman megpaskolta a férfi arcát. – Nem csoda, ha a tesóm odavolt érted. Az a fajta pasas vagy, akinek az idő hasznára van.
Magda hol egyikükre, hol másikukra nézett és nem tudta eldönteni, nevessen-e vagy váljék láthatatlanná. A hurrikán-hölgy elsőre unszimpatikus volt neki, de ahogy megszólalt, egyenesen szörnyűnek találta. Szóval ilyen volt Móric felesége? Csinos, de azt képtelen volt elhinni, hogy ennyire közönséges és buta, amilyennek elsőre látszott. Biztosan nem lehetett belsőleg ehhez a nőhöz hasonlatos.
Egészen rövid szoknya volt rajta, olyan, amilyen se a korához, se a testalkatához nem illett, sőt megmutatta az alatta lévő fehérnemű körvonalát. Mintás harisnyája is közönségesnek látszott, nemhogy kiemelte volna a lábát, hanem egyenesen kötözött sonkához hasonlatossá tette. Mindezt egy semmitmondó karika fülbevalóval koronázta meg, és egy áttetsző fehér blúzzal, amely láttatni engedte a melltartóját, ami nem volt vastagon szivacsolt.
– Zsizsi, engedd meg, hogy bemutassam neked Magdát! – fordult ekkor felé Móric, és finoman megérintette a karját.
– Ó, nagyon örvendek! – hangzott a válasz, de a sablonüdvözlés az is maradt, mert nem tartalmazott se örvendezést, se érdeklődést. – Zsizsi vagyok, és ugye nem haragszol Magda, ha elrabolom tőled most a sógorom? Ezer évet kell bepótolnunk…Szeretnék pár dolgot még elmondani a feleségéről, mert bizonyára nagyon hiányzik neki és örömmel fogja hallani, miket tudtam meg vele kapcsolatban.
– Persze, nyugodtan! – felelte a nő, miközben azt se tudta, mit beszél. Azonnal szertefoszlott benne a nap minden öröme, és ha akart volna, se tudott volna tiltakozni, mert az erőszakos nő már húzta is volna magával Móricot.
– Figyelj, Zsizsi, nekem most nem jó. Szeretnék még elidőzni a galériában – szólalt meg újra határozottan a férfi. Nem szerette, ha helyette döntenek.
Alaposan végigmérte Flóra nővérét, és nem is értette, hogy hihette, hogy őt látja. Messze nem volt olyan kedves és érdekes, ahogy a másik, és ahogy közelebbről szemügyre vehette, megállapította, hogy annyira nem is nagy a hasonlóság. Legfeljebb a smink teszi vagy a délutáni fények.
– Ne viccelj, kedves sógi, muszáj elvinned valahová kávézni, mert tele vagyok történettel, amit sose mesélhettem el neked. Margit biztosan nem bánja, majd máskor megnézitek ezeket a giccseket.
– Magda…– javította ki magában az asszony, közben a férfira pillantott, aki kutyaszorítóba került. Faragatlan se akart lenni, de lelkes sem volt, viszont nem akarta bevallani, hogy ez az első találkájuk, mert nem tartozott senkire.
– Persze, menjetek csak! Nekem úgyis meg kell keresnem Renát, és lelket kell öntenem belé. Jó szórakozást!
– Abban nem lesz hiba! – kacagott fel a kelleténél hangosabban a nő, és belekarolt Móricba, aki nem akarta durván eltolni, ezért csak annyit mondott Magdának, hogy keresni fogja, és amikor a nő kezet nyújtott neki, egy cetlit csúsztatott a markába.
– Ne haragudj! – suttogta.
– Semmi gond – hangzott az alig hallható felelet, ami hatalmas hazugság volt, de mit is mondhatott volna. Ha őszintén kimondhatta volna, ami a fejében jár, az nem lett volna egy úrinőhöz illő vallomás.
Micsoda nőcske ez a Zsizsi, csóválta meg a fejét. Nála rámenősebbet és közönségesebbet nem ismert, viszont abban tökéletes volt, hogy elérje célját. A nap már lemenőben volt, ahogy kilépett az utcára, és a macskakövek aranyló fényében olyan volt a főtér, mintha a falak, amelyek nyáron magukba szippantották volna a napsugarak forróságát, most egyszerre szőnyegként terítették volna le sárga lepedőiket. Jólesett neki a langyos fényben elhagyni a kiállítótermet, és már azt se bánta, hogy visszatér a régi Magda, aki higgadt, okos nő, és nem veszíti el a fejét holmi szíre-szóra, mert valaki kedvesen rámosolygott. Értette ő, hogy Móric nem rázhatta le a nőt, de ha megtette volna, most sokkal boldogabbnak érezte volna magát. Ilyen az én szerencsém, gondolta szomorúan.
Nemcsak egy halott emlékével, hanem annak testvérével is fel kell vennie a versenyt. Ehhez azonban se kedve, se ereje nem volt. Komótosan visszabaktatott az üzletbe, felnyalábolta Billyt és kocsiba szállt vele. Észre se vette, hogy a kis papírocskát, amit a kezébe nyomtak, elejti amint kinyitja az autó ajtaját. Billy vakkantott párat, veszettül csóválta a fejét, de ahogy elhelyezkedett a hátsó ülésen, azonnal elaludt. Mint egy csecsemő, gondolta a nő, és belesajdult a szíve, amiért a valóságban csak egy eb hevert a kockás takarón.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
