A kórház a maga szörnyű szagával, a riadt tekintetű emberekkel, akik isteneket láttak a fáradt orvosokban, olyan hely volt, ahová Móric soha többé nem szándékozott önként belépni Flóra keserves hónapjai után. Miután a mentővel megérkezett, a csodával határos módon, azonnal megvizsgálták, és megállapította egy idősebb, láthatóan nagy gyakorlattal rendelkező orvos, hogy nincs és nem is volt szívrohama. A gépek semmit nem jeleztek, a tünetek egyértelműen pánikroham felfokozott jeleit mutatták. Ha lett volna benne egy szemernyi gúny önmaga felé, Mór hangosan röhögött volna, de inkább igyekezett elhagyni a helyet, amely bár más volt, mint felesége egykori kórháza, de mégiscsak kellemetlen hely volt.
Kilenc óra volt, amikor kilépett a kapun, és a friss levegő úgy csapta arcul, hogy fel se tűnt neki, hogy nem aludt. Élek, vagyok, gondolta lelkesen. Ez egyet jelenthet: a sorsnak még tervei vannak vele, és erről ő se vélekedett másképpen. A tervek meg azt jelentették, hogy lépnie kell. Egyetlen egy hely, ahová jelen pillanatban érdemes volt mennie a Rose volt, mert úgy érezte, elég volt a tötymörgésből. Ha Magdával akar lenni, akkor tennie kell érte. Flóra naplójának utóhatása még nem tűnt el belőle, és ahogy a sáros utcán álldogált, biztos volt benne, hogy egy ideig nem is fog. Azzal azonban tisztában volt, hogy teljesen felesleges azon rágódnia, mi tett vagy nem tett a felesége. Próbált leinteni egy taxit, de mintha abban az időben mindnek más dolga lett volna. Ezért úgy döntött, elsétál a buszmegállóba és vár, talán nagyobb szerencséje lesz. Sokan várakoztak a kopár fák alatt, inkább idősebbek. Ők ráértek kora délelőtt vásárolni, ügyeket intézni.
Hogy mit mond majd Magdának, arról sejtelme sem volt, tervezni nem szeretett. Amikor nagy fékcsikorgással megérkezett a helyi járat, sokan felkapták a fejüket. A sofőrnek híre volt a városban, de nem csak azért, mert vicceket mesélt az utasoknak, hanem vezetési stílusa se volt mindennapi. Ahogy megállt, és kinyílt az ajtó, azonnal ki is kiáltott:
– Gyerünk emberek, vár a világ! Ne feledjék, a busz hátulja is odamegy, ahová az eleje! – azzal megnyomta a dudát, hátha gyorsabb felszállásra serkenti az utasokat.
Az asszonyok tömött szatyraikkal vihorásztak vagy épp bosszankodtak, ki-ki hangulata szerint, de volt egy kutya, ami ugatni kezdett.
– No, Frakkot is hozták? – kérdezte a hangosbemondóban. – Figyeljenek, így most indítok egy kis retro rajzfilmzenét! – Abban a pillanatban felhangzott a Vuk, kis idő múlva pedig a Mézga család főcímzenéje.
Mór elmosolyodott, főleg, amikor látta, hogy másoknak is mosoly ül a szája sarkában. Nemrég volt túl élete első pánikrohamján, amit a teste és az agya váltott ki jelezve, hogy tele van feszültséggel, így a könnyed vigyor járt neki. Még soha nem élt át hasonlót, és az erős halálfélelem, ami közben megszállta, nagyon is tudtára adta, hogy nem halhatatlan. Leült az ablak mellé, és homlokát az üvegnek nyomta. Törékeny az élet, és mindenki jelentéktelen lesz a halál pillanatában, gondolta. És talán ez így van jól.
Az árkádos virágbolt előtt egy utcával és három anyósviccel a háta mögött leszállt, és már biztos volt benne, hogy amit érez és gondol, az a legfontosabb valóság a számára. Úgy akart élni, hogy ne jusson eszébe az elmúlás gondolata.
Sejtette, hogy az üzlet még nem lesz nyitva, ezért nekidőlt az egyik oszlopnak, amelynek faragott oldalát valaki kék festékkel fújta be és várt. Pár pillanattal később megjelent Magda. Gyönyörű volt és könnyed, ahogy kiszállt a kocsijából. Puha mozdulattal kiemelt egy kutyát, valamit magyarázott neki, és az eb okos szemekkel rápillantva vakkantott. Mór szíve megtelt örömmel. Ilyen a szerelem, suttogta egy kisördög. Mindegy, hogy hány éves az ember, ha meglátja a szeretett személyt, a vére felbuzog a boldogságtól.
A nő testszínű harisnyájában, kötött ruhájában és bőrdzsekijében jóval fiatalabbnak látszott a koránál. Biztosan nincs negyven se, állapította meg, majd határozott léptekkel elindult feléje. Fel se tűnt neki, hogy kissé viseltes az inge, borostás az arca, elvégre nem aludt. A szíve nem volt még elhasználódva. Mire utolérte volna, Magda már bent is volt az üzletben, ami csak tízkor nyitott rendes körülmények között, most azonban elfelejtette bezárni az ajtót.
– Elnézést, de még nem vagyunk nyitva! – szólt ki a kis szobácskából, ahová a holmijait szokta tenni.
– Nem baj, ennek igazán örülök! – hangzott a válasz.
Magda összerezzent. Egyáltalán nem számított Móricra. Kicsit meg is ijedt, mert eszébe jutott, mit mondott róla Zsizsi.
– Te meg mit keresel itt ilyenkor? – lépett elő a takarásból. Figyelmét nem kerülte el a férfi megviselt arca, de széles mosolya sem.
– Érted jöttem. Szeretném, ha a mai napot együtt töltenénk! – hangzott a válasz, amely keresetlen őszinteségével szinte fejbevágta.
– Az egész napot? – kérdezte értetlenül.
– Minden percét. Azt akarom, hogy megismerj, és semmire nem vágyom jobban, minthogy én megismerhesselek téged.
– Történt valami, amiről nem tudok? Kicsit nagyobb léptekkel indultál el, mintsem gondoltam!
– Történt – mondta Mór elkomorodva. – Rájöttem, hogy nem vesztegethetem az időm felesleges dolgokkal.
– A gyásszal? Vagy nem arra célzol?
A férfi megcsóválta a fejét. Kezét zsebébe süllyesztette, hogy ne látszódjon, remeg. Magda látta rajta, hogy kérdése nem esik jól neki.
– Arra is. Tudod, nem könnyű éjszakám volt, és ez rám is van írva. Rájöttem, hogy muszáj élni, és visszanézni szabad, kell is, de élni csak most lehet.
– Hű! Ez olyan volt, mint egy idézet valami spirituális bibliából…
– Meglehet, de a lényegen nem változtat! Így, ha van kedved, kapd fel a kabátod, és menjünk! De mielőtt bármi is történne velünk, elkérem a számod, mert tudnom kell, hogy elérhetlek bármikor.
– Jesszusom, Móric, nagyon furcsa vagy!
– Dehogy, csak végre élek, és ezt neked köszönhetem. Akkor benne vagy?
– Nem tudom… – Magda előtt felrémlett, hogy nem is ismeri. Mi van, ha tényleg asszonyverő szörnyeteg?
– Nem? – nézett rá döbbenten. – Nem… – ismételte fura hangon. – Úgy látszik, félreértettem valamit. – A nő nem válaszolt, de szeme megtelt könnyel. Vívódott. Amit érzett és hallott a férfival kapcsolatban, köszönőviszonyban se állt egymással. Gyűrött arca, borostás álla megdöbbentette, mert nem hasonlított a megszokott Cary Grant stílushoz.
– Megleptél…Ne haragudj, de nekem most nem alkalmas…Rena is késik, egyszerűen nem érek rá.
– Értem! – hangzott a szürke válasz. – Akkor majd máskor.
Úgy hagyta el a virágboltot, hogy egy névjegykártyát még markába csúsztatott, miközben szívébe mart a fájdalom. Annyi idő után végre el tudta engedni magát, majdnem megnyílt valakinek, de nem talált viszonzásra. Móric dühös lett magára, hogy ennyire félreértelmezte a kedvességet. Akkor a kiállítás egy csúfos kudarc volt? Bizonyára igen. Nem maradt más hátra, mint venni valahol egy csokor virágot, és kimenni a temetőbe, hogy visszatérjen Flóra emlékéhez, amit majdnem beszennyezett a nővére.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
