Gyorsan közeledett a hajó, mi meg csendben lapultunk. Hallottuk jelzéseiket, de nem válaszoltunk. Erre mindig felbátorodnak, most is persze. Gyönyörű hajó volt, kedvemre való. Vitorlái kidagadtak, látszott rajtuk a büszkeség és az erő. De Árnyéknál nem lehet szebb egy hajó sem. Az én hajóm erős, sok csatát kibírt, és lelke volt. Nem cseréltem volna el tízért sem. Árnyék és én egyként lélegeztünk már hat éve.
Egy pisszenés nélkül lapultunk tovább, várva a spanyol hajót. Sejtettem, hogy már messziről ízekre szedték az enyémet, és hamar megállapították, hogy sehol senki, majd felbátorodva rohannak a vesztükbe. Nem kell ágyút használniuk, hiszen abban a reményben siklanak egyre közelebb, hogy senkit nem találnak a fedélzeten. A gyomrom már remegett a jóleső izgalomtól. Végignéztem az embereimen, akik a közelben bújtak meg, mindegyik erősen összpontosított a harcra. Egyik sem volt már kezdő, mindahányan tudták, hogy egy ilyen összecsapás az életük végét is jelentheti, de nem volt mit veszteniük. A hazájukat, az életüket hosszú évek óta Árnyék jelentette. Mindegyikükre vérdíjat tűztek ki, és ha elkapják őket, akkor rövid időn belül a szárazföldön himbálóztak volna egy fán.
Már erősen hallatszott a kiabálás. Lelkes hangok szálltak felénk. Ez volt a legjobb jele annak, hogy bekapták a horgot és gond nélkül sétálnak bele pillanatokon belül a mi jól szervezett csapdánkba. Mindenkiben pattanásig feszült a húr, s már alig vártuk, hogy kezdődjön a küzdelem.
A spanyol hajó puhán mellénk úszott. Leeresztettek egy csónakot, amelyben három ember ült. Tehát óvatosak. Talán nem is annyira ostobák, mint hittük. A csónak pillanatok alatt Árnyék oldalánál koppant és két ember elkezdett felfelé mászni. Szívem hevesen vert. Ekkor, mintegy villámcsapásként vágott belém a gondolat, hogy potyautasunk a konyhában szerencsétlenkedik, és elfelejtettük beavatni.
Amikor a két idegen matróz a fedélzetre lépett, óvatosan körbe kémlelt. Nem izgultam, hiszen semmiképp se vehettek észre bennünket, mindenkinek remek helye és álcája volt. Vigyorogva bele-bele rúgtak egy-egy ládába, de azokból csak a néma csönd visszhangzott. Nekünk maradt a feszült várakozás…Amikor eltűntek a szemem elől, már sejtettem, hogy a fedélközben vannak. Ha minden rendben van, akkor a szakács elbújtatta a vézna Robertet. A percek lassan teltek, de türelmesnek kellett lennünk. És nemsokára felhangzott a várva várt üvöltés:
– Kapitány, a hajó üres!
Aztán felrohant mindkettő és még egyszerre elüvöltötte magát:
– Itt senki sincs, kísértet hajót találtunk!
Óriási zsivaj lett a válasz. Mindenki lázba jött. Azt hitték, életük zsákmányát találták meg. Csak somolyogtam egyet a bajuszom alatt.
– Gyertek csak madárkáim, a kalitka nyitva áll! – gondoltam kaján vigyorral a képemen.
És nem kérették magukat. Jöttek!
Egyszerre vagy harmincan rohantak a fedélzetre. Mint a veszett egerek úgy futkároztak valami értékes dolgot keresve. Ekkor azonban felhangzott hármas füttyöm, ami a megbeszélt jel volt ilyen esetben. Olyan élesen és hangosan szólt, hogy az embereim álmukban is meghallották volna. Mindenki előbújt a rejtekéből és a meglepetés erejével rohanta le a nemkívánt vendégeket. Azok először megdermedtek, de ez rövidke pillanatig tartott. Előkerültek a kardok, és olyan harc kezdődött meg, amilyenre csak mi voltunk felkészülve. A spanyol hajó legénysége nem épp erre számított. Az embereim minden lehető fegyvert felhasználtak, ami a kezük ügyébe került. A csizmáikból kikerültek az apró bicskák, és olyan pofonok szálltak, amelyeket jobb volt adni, mint kapni. Az óriási zajban is hallottam a csontok roppanását, a testek zuhanását. Eégedetten vettem tudomásul, hogy az matrózaim közül alig sérült meg valaki.
Ebben a pillanatban váratlan ütés érte a vállam. Azt hittem, hogy elreped a csontom, de amikor visszafordultam, láttam, hogy csak egy husáng roppant meg rajta. Olyan jobb horoggal válaszoltam, hogy a célpontom hanyatt esve már megmukkanni sem tudott. Egy-két foga is bánta ezt a próbálkozását.
– Kapitány, jönnek még! – kiáltotta valaki. Ekkor vettem észre, hogy csak úgy tódulnak át a hajómra az emberek. De csak elnevettem magam.
– Nem baj fiúk, vagyunk mi is elegen! – kiáltottam. – Gyerünk, daraboljátok föl azokat, akik a hajónkat akarták.
Medve Billt ketten szorították sarokba, amikor felordított. Üvöltésétől megremegett mindenki körülötte. Az éhes oroszlán elbújhatott volna mellette. Úgy vágta kését egyik támadója mellkasába, hogy az már elköszönni sem tudott az életétől. A másik hátrálni kezdett, s megfutamodott. Bill hangosan nevetett.
Hirtelen füstszagot éreztem. Először rettentem meg azon a napon, mert bekövetkezett, ami a kapitányok legnagyobb félelme. Égett a hajó! A lángok még nem csaptak fel magasra, de néhány láda már lángokban állt. Csak egyvalaki oltotta a tüzet. Robert, a potyautas. Úgy dobálta a vödröt a tengerbe, mintha világéletben ezt csinálta volna. Ahogy odaértem mellé, összenéztünk, és tudtuk, hogy ezen áll vagy bukik minden. A tűz a legnagyobb veszélyek egyike a tengeren. Nagy volt a kiabálás mindenhol, hiába ordítottam, senki nem hallotta a segélykiáltásomat. Patakokban folyt rólunk a víz, ahogy mertük a vödrökkel a tengert, csípett a füst, égetett a hőség. Robert arcán nyoma sem volt riadalomnak. Mikor már azt hittem, hogy a vége felé járunk, és megmentjük Árnyékot, akkor Robertre mosolyogtam, de ő olyan arcot vágott, mintha szellemeket látna.
– Kapitány! A háta mögött! – kiáltotta.
Egy félszemű matróz sújtott felém a kardjával. Épphogy félre tudtam ugrani. A kezemben lévő vödörrel akkorát suhintottam feléje, amekkorát csak tudtam. Rögtön elterült a képébe kapott ütéstől. Még mielőtt kiterült volna, arcán megjelent a döbbenet. Nem erre számított.
Robert elnevette magát. Már nem sok maradt a tűzből. A füst is egyre kisebb lett. De a hajón még tombolt a harc. Nehezebben ment, mint ahogy vártam.
Egyszer csak megláttam a másik hajó kapitányát. Pökhendi arccal nézte emberei küzdelmét. Karját összekulcsolta a mellkasán, és sugárzott róla az önteltség. Az a fajta ember volt, akinek nem számít senki és semmi. Egy fejbólintással küldte halálba a legénységet. Mindig is megvetettem az ilyen embereket. Ahogy végig pásztáztam a hajóm, éreztem, eljött a pillanat. Most kell elfoglalnunk a másik hajót. Füttyentettem egy cifrát, mire négyen a közelemben felkapták a fejüket. Tudták, hogy ez a második jel.
– Na végre! – ordította Mortimer.
Ekkor lassan kúszva, kerülve a tömeget haladtunk a pallóig, amit a hajónknak támasztottak. Még visszanéztem a füstös, lelkes arcú Robertre, hogy lássam, boldogul-e. Árnyékon már nyoma se maradt a tűznek, nem sok kár esett benne. A hangzavarban és bunyóban a pallón voltunk egy szempillantás alatt. Senki nem figyelt ránk. Úgy jutottunk át, olyan simán, hogy szinte felröhögtem magamban.
– Hát akkor jöhet a madárka a kalitkánkba énekelni! – gondoltam. Intettem a fejemmel a négy emberemnek, és hangtalanul vettük körbe a kapitányt. Az övemből előrántottam a késem, és a torkának szegeztem.
– Jó napot, uram! Szép napunk van, nemdebár? – kérdeztem pimasz hangon.
A spanyol hajó kapitányának kiguvadt a szeme a rémülettől. Megszólalni sem tudott. Mondjuk ebben a késem pengéje is akadályozta. Tisztában volt a vereséggel.
– Mit akar? Ki maga? – suttogta.
– Hadd mutatkozzak be! – emeltem meg a kalapom. – Patkány Joe vagyok. Bizonyára hallott már rólam. Ha nem, az se baj! Hogy mit akarunk? Ne tettesse az ostobát! Hát a rakományt, mi mást!
– Mindent vihet, amit csak akar… – válaszolta elhaló hangon. – Csak a lányomat ne!
Az arcomra kiült a meglepetés.
– Hm.. Egy fehérnép…Jót nem jelent soha…– gondoltam.
– Hozzátok ide a lányt! – szóltam Harrynek, a sebhelyesarcúnak, akinek olyan vágás éktelenkedett a szájától a füléig, amilyet keveset láttam életem során. Ezért a vigyora mindig furcsa volt. Félelmetes és kaján. De a szíve mélyén jó ember volt, habár a külseje nem ezt tükrözte. Harry lelkesen indult a lány keresésére. Én addig a kapitány torkának szegeztem a késem, és vártam túszunk előkerülését. Nem kellett sokáig bámulnom savanyú ábrázatát. Egy magas, nem mindennapi szépség lépkedett Harry előtt. Olyan méltóság, olyan gőg áradt belőle, mint az apjából. Karcsú alakján piros ruha feszült, hosszú, fekete hajába belekapott a szél. Mandulavágású szeméből sütött a gyűlölet. Nála szebb nőt még soha nem láttam.
– Kérem, az apámat ne bántsa! – szólt hozzám nyugodt hangon. Nem volt abban semmi felindultság.
– Kisasszony! Hadd mutatkozzak be! Patkány Joe, a kapitány vagyok! – léptem elé udvariasan meghajolva, hogy lássa, a jómodornak minden szikrája azért nem veszett ki belőlem. – És önben kit tisztelhetek?
A lány mélyen a szemembe nézett, láttam rajta a megvetést. Az apja már egy másik emberem keze között volt ezalatt megkötözve.
– Önnek nem vagyok köteles bemutatkozni! Ilyen hitvány emberekkel szóba sem állok! – kiáltotta dühösen. Ekkor láttam először érzelmeket az arcán.
– Amélia! – szólt rá az apja. – Tiszteletre tanítottalak mindenkivel szemben.
A lány szeme megrebbent. Arcán némi gúnnyal ennyit mondott:
– Amélia Tanner vagyok. Most már elégedett?
Az voltam, de még mennyire! Régen volt már, hogy ilyen remek zsákmányra tehettünk szert. Már most tudtam, hogy eljön az a pillanat, amikor ez a lány majd másképp néz rám. Amikor majd könyörögni fog azért, hogy figyelemre méltassam. Én kivárom!
– Vigyétek át Árnyékra! Tudjátok, hol lesz a helye! – kacsintottam rájuk. Az embereim felröhögtek és a kapálózó lányt vonszolni kezdték.
A kapitány ebben a pillanatban összeomlott. Már nem volt fennhéjázó, sem erős. Hirtelen csak egy gyenge apát láttam magam előtt.
– Kapitány, ha élve akarja visszakapni a lányát, akkor hívja vissza az embereit – szóltam ellentmondást nem tűrő hangon.
– Mit akar még? – hebegte. – Nem elég a lányom?
– Nem, a lánya ára ötszáz arany. Foglyunk lesz, amíg ezt össze nem gyűjti. De ne aggódjon, garantálom, hogy a haja szála sem görbül addig.
S magamban arra gondoltam, hogy tanítok én még alázatot ennek az elkényeztetett fehércselédnek.
Mélyen a kapitány rimánkodó szemébe néztem. Láttam, hogy nem hisz nekem.
– Mi lesz? – kiáltottam. – Vagy a rakományán kívül az összes emberét is el akarja veszíteni?
A kapitány megadóan intett, és felhangzott a jel, amely a visszavonulást volt hivatott jelezni.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
