Robert/Rose
Kikötöttünk. Itt voltunk szeretett és egyben gyűlölt Londonomban. Joe kapitány azt mondta, mindenkinek jár kimenő, és meg is parancsolta, hogy hagyjuk el a hajót, élvezzük kicsit a szárazföldi lét örömeit. A matrózok erre örömujjongásba törtek ki, mert sokan vágytak már egy jó kis tivornyára, de a nagyrészük inkább a szajhák felé vette az irányt.
Az járt a fejemben, hogy hazamenjek-e. Nem végleg, csak, hogy meglessem anyámat, jól van-e. Hiányzott. A testvéreim is. Jó lett volna életjelet adni magamról. Talán. Mégis úgy döntöttem, keresek egy fogadót, ahol ehetek, és írhatok pár sort anyámnak, amit majd elrejtek otthon úgy, hogy biztosan rátaláljon. Nagyon szerettem volna már megszabadulni koszos ruháimtól, és megfürödni sem lett volna rossz. A kikötőben a leghírhedtebb kocsma a Büdös Macska volt. Arra gondoltam, hogy egyenesen odamegyek, mert ott könnyű elvegyülni, és vajon ki figyelne fel ott egy jelentéktelen matrózfiúra.
Jólesett a parton sétálni, figyelni a forgatagot, nem törődni senkivel, élvezni a szelet. Azt már kevésbé élveztem, amikor lekapta a fejemről a szél szutykos kis sapkámat, és vörös hajam szanaszét szállt. Reméltem, hogy nem látott meg senki. Gyorsan visszaigazítottam fürtjeim, és a tőlem telhető legfiúsabb járással bandukoltam a Büdös Macskába. Odabent vágni lehetett a füstöt. Soha előtte még hasonló helyen sem jártam. Éreztem, hogy remeg a lábam. A legsötétebb sarkot vettem célba, és le is ültem azonnal. Egy pillanat múlva már előttem állt egy igen terebélyes asszonyság.
– Mit hozhatok fiatalúr? – kérdezte szolgálatkészen. – Remélem, van pénze, mert nálunk hitel nincs.
– Bort! – mondtam zavartan. – Van pénzem, ne aggódjon.
– Azt bárki mondhatja. Mutassa! – kötözködött velem továbbra is. Gondolom, ez megszokott volt a kocsmában. Megmutattam a tarsolyom. Erre olyan mosoly ömlött el az arcán, amilyet csak pénz látványa tud előidézni egyes embereknél.
– Máris hozom. Parancsol még valamit?
– Igen. Tintát és papirost is kerítsen! – tettem hozzá összeszedve magam.
Sarkon fordult és már színét sem láttam. Azt viszont hamar észrevettem, hogy valaki figyel.
Patkány Joe
Ahogy kiléptem a Büdös Macskából, arcomat meglegyintette a finom tengeri szél, rögtön tudtam, hogy nekem már a vízen van az otthonom. A parton nem vagyok elememben. De hát volt egy-két ügyem, amit csak Londonban lehetett elintézni. Greget gyorsan magára hagytam a falatozás után, tudtam, hogy most csak azon jár az esze, milyen meglepetést tartogatok a számára. Ismertem kíváncsi természetét és a hiúságát is. Biztos voltam benne, hogy estére meg is fürdik, talán még azt az éktelenül kesze-kusza szakállát is rendbe hozatja. Ezen már előre mulattam.
Ahogy elindultam a városba, pár lépés után Robertet pillantottam meg. Amikor oda akartam kiáltani neki, akkor kapta le egy hevesebb szél a sapkát a fejéről. A meglepetéstől elakadt a szavam. Hosszú, vörös haját bosszúsan seperte ki a szeméből és sietősen gyömöszölte vissza a szakadt kis sapkája alá. Robert lány volt. Egy gyönyörű, macskaszemű lány. És én még véznának neveztem. A következő pillanatban már a meglepetés helyét a bosszúság vette át a gondolataimban. Vajon mire készül? Mit akarhat a hajómon? Lehet, hogy kémkedni küldték? Ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, mert látszott rajta az őszinte félelem, amikor megtaláltuk, meg olyan kis becsületes arca volt. De ez persze lehetett nagyon jó színjáték is. Szóval most két nő is van a hajón. Már egy is balszerencsét jelent, de kettő…Kettő az már katasztrófa. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha követem. Robert, vagy akármi is legyen a neve, sietősen haladt, látszott rajta, hogy nem először jár erre. Végighaladt a Norfolk Street-en, majd a St. Clement templom felé vette az irányt. Egyáltalán nem gyanította, hogy valaki követi.
Haragos voltam, mert nem akartam sokáig a nyomában lenni, volt még egy-két elintéznivaló dolgom, de ennek a végére akartam járni. Ekkor a fiú, vagy lány hirtelen megállt egy vöröstéglás ház előtt, majd szétnézett. Alig tudtam beugrani egy kapualjba. Gyorsan elővett egy kulcsot a zsebéből. A rozzant fakapu halkan és lassan kinyílt előtte.
Amélia
Londonban vagyunk. Én meg ebben a koszos kabinban raboskodom. Nem panaszkodhatom, minden kívánságomat teljesítik, még fürdővizet is kaptam. De akkor is rab vagyok. A kapitány felém sem nézett már napok óta, talán azt hiszi, hogy számomra büntetés társaságának hiánya? Aligha. Egész nap olvasgatok. Néha, főleg alkonyatkor felmehetek a fedélzetre. Ezek a percek teszik elviselhetővé az ittlétemet. Bízom apámban és vőlegényemben. Hiszem, hogy nem hagynak sokáig Patkány Joe hajóján sorvadni. Legfőképpen pedig abban bízom, hogy ez a nyomorult lógni fog. Ha kiszabadulok, mindent megteszek annak érdekében, hogy ez bekövetkezzen.
Itt vagyunk és én nem tudok hírt adni magamról, nem tudok megszökni. Az ajtómat erős zár védi. Próbáltam dörömbölni, kiabálni torkom szakadtából, de néma csend volt a válasz. Mégse engedem, hogy elhatalmasodjon rajtam a kétségbeesés. Biztosan van jó megoldás arra, hogy kiszabaduljak. Merengésemet léptek zaja szakította meg. Egyszer csak minden kopogás nélkül kinyílt az ajtóm. Ott állt Patkány Joe kapitány és sandán mosolygott rám.
– Jó napot kisasszony! Hogy érzi magát ezen a verőfényes napon? – kérdezte.
Azt hittem, menten pofon ütöm az arcátlant. Már készültem valami csattanós választ adni, amikor megláttam, hogy karján egy gyönyörű ruha feküdt.
– Jó napot, kapitány! – válaszoltam annyi kedvességgel, amennyit csak ki tudtam préselni ajkaim közül. – Minek köszönhetem látogatását?
– Kedves Miss Tanner, hoztam önnek néhány ruhadarabot! Ne gondolja, hogy vadember vagyok. Remélem, eltaláltam a méretet és az ízlését.
– Köszönöm! – válaszoltam, és próbáltam palástolni örömöm, amit a ruha és egyéb holmi láttán éreztem.
– Kérem, próbálja meg őket, ha meg nem sértem. Este vendég érkezik a hajómra, szeretném Önt bemutatni!
– Engem? Miért? Kinek?
– Legyen ez meglepetés, de ígérem, nem fog unatkozni!
Óvatos mozdulattal letette a holmikat az egyik székre. Már fordult is volna sarkon, de rátámadtam:
– És mi lesz velem ezután? Kapitány, ugye értesítette az apámat? Ugye nem tart fogva örökké?
Rám nézett furcsa tekintettel. Szeméből semmit nem tudtam kiolvasni. Majd fölényes hangon ennyit mondott:
– Ne aggódjon Amélia, visszaadom a szabadságát, ha megjön a váltságdíja! Addig is próbálja meg élvezni az itt eltöltött időt!
– Élvezni? Maga bolond, azonnal engedjen el! Ezért biztosan halállal lakol! – sikoltottam hisztériásan.
– Egyszer mindenkiért eljön a Kaszás! Ne mérgelődjön kedves, nem áll jól Önnek! – mondta gúnyosan. – Inkább készülődjön!
Mélyen meghajolt, de abban nem volt szemernyi tisztelet se, és eltűnt olyan gyorsan, ahogy megjelent. Leroskadtam az ágyra. Ránéztem a bíborvörös ruhára, amit a kapitány hozott. Egyszerűen gyönyörű volt. Még cipőt is talált hozzá, és elpirulva láttam, hogy fehérneműt is. Vajon mire készül? El akar adni? Erre a gondolatra jeges rémület költözött a szívembe.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
