11:11

"Egész életemben kísértek ezek a számok – sóhajtott fel a nő. – Ma tudtam meg, hogy abban a percben és órában születtem. Eddig nem is sejtettem."

“Erőd van ahhoz, hogy magad mögött hagyd a múltat.”

Nóra tudta, hogy a 11:11-nek jelentése van az életében, de nem tudott rájönni, mi lehetett az. Természetesen mindent elolvasott a témában, amit csak fellelt a neten, de az kevés volt ahhoz, hogy megértse a változtatni akarás szükségességét. Ezek a számok negyven éven át kísértették. Ebben azért volt egy jókora túlzás is, mert csak felnőttként kezdett rájuk figyelni, és sokszor úgy érezte, bebeszéli magának az egészet. Máskor meg hívogatták a számok. Mégis úgy teltek a napjai, ahogy másoknak, lassan és unalmasan, vagy gyorsan, de öröm nélkül. Szeretett volna máshol élni, de nem volt rá képes. Szeretett volna máshogyan, de önnön gyávasága és gyengesége megakadályozta ebben. Éveken át szenvedett a tehetetlenségtől, mert nem mert kilépni egy rossz félházasságból. Gyűlölt mindenkit, aki arra biztatta, hogy legyen merész, ne féljen, mert a félelem nem viszi előre. Ki nem tudja ezeket, mégis milyen kevesen mernek, hiszen egy szakadék szélén állva a következő lépénél ritkán terem ott egy híd. Legtöbbször a zuhanás marad. Hinni kell, mondogatta a barátnője, lásd az Indiana Jonesban, mire mindketten hangosan röhögni kezdtek magukon és nyomorúságukon, mert azt könnyebb volt elfogadni, mint felborítani mindent, és új életet kezdeni. Mindenki csak papol az újról, meg a változtatásról, aztán csendes kétségbeesésben gyalogol a sírgödör felé, mondogatta magának. Megmondta ezt már előtte sok okos ember, Nóra nem áltatta magát.

Nem volt egy bonyolult nő, nem akarta feltalálni a rák gyógyszerét, ő csak egy zajos kis fodrászatot akart, csivitelő nőket, akik úgy állnak fel a székéből, hogy nem hazudnak elégedettséget, aztán otthon sietve megmossák újra a hajukat.

 
 

Volt egy aprócska üzlete, amelynek sarkában megbújt egy kozmetika is, de valahogy nem akart beindulni. Próbált rákölteni, hirdetni, de nem volt elég előkelő a környéken, de annyira lepukkant sem, hogy olcsónak nézzen ki. Évről évre nehezebben lavírozott a befizetni valókkal, főleg azután, miután Kristóf úgy döntött, kilép az életéből és egyedül hagyja a fiukkal. Nem voltak összeházasodva, és a férfi nem akart gyerektartást fizetni. Hiába volt minden, olyan alacsony jövedelmet vallott be, hogy minimális pénz érkezett csak Nóra számlájára hó elején. Azt kiabálta egyszer, amikor ezt szóvá merte tenni neki, hogy ő nem azért dolgozik, hogy Nórát eltartsa. Ha kell valami, megveszi a fiának, de a nő ne élősködjön rajta, ahogy ez ma szokás Magyarországon.

Erre kár volt szót pazarolni, mert Nóra nem tudott a gyerektartásból a Kanári-szigetekre utazni, ezt jól tudta volt kedvese is, de nem érdekelte. Mondania kellett valamit, hiszen új kapcsolatban élt, és valószínűleg az új nő teleduruzsolta a fejét. Nem volt ereje vitatkozni, és a kiabálást se bírta. Inkább hagyta a fenébe az egészet, csak az üzlet ment volna jobban.

111!  Még hogy angyali szám, nevette ki barátnője, aki semmiben sem hitt. Talán még abban sem, hogy a Föld gömbölyű. Nála hitetlenebb embert nem hordott hátán a bolygó, ezt tudták mindketten, de ha Nóra meglátta a 11:11-et, mindig megdobbant a szíve. Angyal van mögötte, mondta magának csakazértis, és mélyen el is hitte, csak már nem mondta ki.

Amikor anyja meghalt, mintegy tíz évvel apja után, Nóra egészen magára maradt a világban. Fia elsőbe készült, ő meg negyven volt abban az évben. Nem sok minden maradt utána, csak egy rozoga ház valahol Miskolc mellett egy aprócska faluban, ahová már nagy ritkán utazott haza. Ott megállt az élet, és még volt olyan ház is, ahová nem vezették be a vezetékes vizet, pedig a falu közepén állt. Boldog volt, hogy elkerült onnan, soha nem vágyott vissza a rogyadozó vályogviskóba. El akarta adni, de tudta, senkinek sem kell, talán mélyen áron alul tud megszabadulni tőle.

Anyja valamiért élete végéig ragaszkodott hozzá. Talán a kert miatt. Tanítónő volt a faluban, és a kertje nem egyszer adott otthont különböző összejöveteleknek. Nem volt benne semmi különös, csak pár fa, egy kút, pad meg rózsabokrok, mégis mindenki örömmel jött hozzá. Valamit tudott vagy a hely, vagy az asszony, amivel magához vonzotta még az idegeneket is. Amikor haza kellett utaznia a hagyatékot intézni, idegesen szállt fel a vonatra. Nem is értette, mert csak egy szimpla hivatali eljárás volt szó, semmire az égvilágon nem számított. Rejtett kincsek sem voltak a diófa alatt, és a pajtában sem lelhetett volna rá a bölcsek kövére. Valami azonban nyugtalanította belül. Amikor leszállt a vonatról, kis bőröndjébe kapaszkodva egyenesen az üres házhoz sietett. A kapu nyikorgott, mint mindig, amióta az eszét tudta. Csak most a macska nem futott elé, ahogy régebben mindig. Már évek óta halott volt, de Nóra egy pillanatra elfelejtette, mint azt is, miért érkezett haza. A múlt kapuja kitárult előtte, és még nem is tudott róla.

A gangon néhány muskátli száradozott, és a kulcs ott volt, ahol mindig, a törött cserép alatt a sarokban. Felemelte és jóleső érzéssel vette ki. Korán volt még, csend és unalom. A nyár még nem akarta átadni a helyét az ősznek, ahogy a hétfő se a keddnek. Mintha mindenki aludt volna, pedig jól tudta, hogy a szomszédok pontosan látják, hogy itthon van. Már akkor tudtak róla, amikor leszállt a vonatról.

Az ajtó nem nyikorgott, amint kinyílt, ahogy a kapu, talán anyja azt már nem bírta hallgatni. Az állott levegő azonnal arcon csapta. Még volt pár órája az ügyvédig, ezért felemelte a bőröndöt, és belépett a konyhába, ami azonnal a gangról nyílt.

A mozdulatlanság hirtelen erőnek erejével markolta meg a szívét. Szétnézett. Kávét keresett, és az aprócska konyhaszekrényben valóban talált egy adagnyit, ami őt várta. Megtöltötte a kotyogóst, majd hagyta főni. Anyja szobájába lépett, ami ragyogott a rendtől és a tisztaságtól. Érdekes módon, ott nem érezte, hogy elhasznált a levegő. Kihúzta a komód fiókjait szépen egyesével, és látta, hogy ott is minden precízen el van rendezve. Felemelte a hálóingeket, a bugyikat, és a törölközők alatt váratlanul egy bőrkönyvecskét pillantott meg. Barna volt, többszörösen csukható, és egy gumipánt tartotta egyben. Sose látta előtte. Kivette, és leült vele az ágy szélére. A kávé még nem kotyogott.

Belelapozott. Hevenyészett babanapló volt, talán ha fél évig jegyzetelt bele az anyja. Olvasta az ismeretlen sorokat, de nem volt bennük semmi érdekes. Csak annyi, hogy mit evett az adott napon, változott-e a súlya, mosolygott-e vagy épp ordított-e egész nap hasfájása miatt.

Az egyik oldalrekeszből azonban kikandikált egy barna, gyűrött cetli. Nem lehetett tudni, miért került oda, és ez még érthetetlenebb lett, amikor széthajtotta. Az állt rajta, hogy Nyunyóka, július 4-e, 11 óra 11 perc. Ez volt az ő születésnapja, és a beceneve. Nóra megdermedt. Úgy tudta, valamikor hajnalban született. Mindig ezt mondta neki az anyja. Ő úgy emlékezett. A papíron mégis más állt. A bűvös, borzongató szám, amely végigkövette életét. Becsukta a könyvecskét és magához szorította. A lapot úgy fogta, mintha mentőövet kapott volna a másvilágról. Mielőtt azonban elmerült volna a töprengésben, megszólalt a telefonja. Az ügyvéd kereste, és kérte, hogy ha nem gond, ne tízre, hanem tizenegy órára menjen, mert dolga akart. Nóra beleegyezett, különösen azért, mert jólesett neki a hűvös szobában maradnia a gondolataival.

A maradék időt téren és időn kívül töltötte csendes emlékezéssel. Akkor kapott csak észbe, amikor a toronyóra tizenegyet ütött. Felugrott és táskáját megmarkolva szinte futott a hivatalig. Néhány járókelő rábámult, volt, aki köszönt neki.

Amikor belépett a fehérre mázolt, kopottas irodaajtón, első pillantása a faliórára esett. 11.11-et mutatott, amin meg se lepődött.

Az ügyvéd felpillantott, nem mosolygott, de nem is volt barátságtalan az arca.

– Üdvözlöm! Kérem, foglaljon helyet! – mondta, miután a kezét nyújtotta. – Jól utazott?

– Köszönöm, igen – válaszolta gyorsan.

– Ismerjük mi egymást? – nézett rá a férfi fura mosollyal.

– Nem hinném, már nagyon régóta nem élek itt.

– Értem. Én sem. Csak valahogy visszakeveredtem ide, pedig gyerekkoromban elköltöztünk.

– Szóval, itt éltek?

A férfi végigmérte Nórát, és elnevette magát.

– Igen, pár évig. Itt jártam óvodába.

A nő bólintott. A falra tévedt a tekintete, amelyen egy bekeretezett szöveg virított: Az önmagadhoz való hűség a legnagyobb ajándék, amit a világnak adhatsz. Ez állt ott. Ismerte, ez az angyali szám egyik jelentése volt, amit már ezerszer elolvasott. És most ott virított előtte feketén-fehéren egy ismeretlen falán.

– Tudja, hogy mit jelent, ami a falon van? – kérdezte pár pillanattal később.

– Igen, persze! Nem véletlen!

Az ügyvéd szégyenlősen elmosolyodott.

Angyali útmutató. Én is ismerem.

– Talán csak azoknak, akik hisznek benne, vagy netán gyakran találkoznak a jelentés mögötti számmal.

Nóra felkapta a fejét. Megnézte magának a barna szemű, barna hajú jóvágású férfit, aki átlagos volt, mégis vonzotta.

– 111? Vagy 11?

– Érdekli az ilyesmi? – kérdezte az ügyvéd. – Bevallom, engem nagyon, bár nem szoktam fennhangon hirdetni, nehogy bolondnak nézzenek.

Egész életemben kísértek ezek a számok – sóhajtott fel a nő. – Ma tudtam meg, hogy abban a percben és órában születtem. Eddig nem is sejtettem.

Hallgattak.

– Farkas Júlia…– mondta a férfi, mintegy visszazökkentve önmagát hivatalos szerepébe. – Kezdhetjük?

– Nóra, ha kérhetem.

Az ügyvéd váratlanul elnevette magát. Feltolta a szemüvegét a feje tetejére, és hosszan nézte Nórát.

Ismertem valakit, akit ugyanígy hívtak – jegyezte meg. – El akartam venni feleségül.

– És miért nem tette?

– Óvodásként nem lett volna egyszerű.

A férfi derűs arccal nézett a nőre. Látszott rajta, hogy felderengett benne valami.

–  Gergő? Te az a Gergő vagy, akivel egy csoportba jártam? – Már tegezte. Szándékosan.

Azt hiszem, igen, Táltos Gergely most már. Tudtam, hogy ismerlek. Tényleg el akartalak venni feleségül. – A férfi is gyorsan váltott, elképesztő természetességgel.

Mindketten döbbenten meredtek egymásra. A csend, amely bekúszott kintről, talán még megfoghatatlanabbá tette a pillanatot.

– Aztán hirtelen elköltöztetek.

Apát baleset érte. Meghalt nem sokkal később. Anya novemberben eladta a házat, és Debrecenben kezdtünk új életet. Nem hiszed el, de november 11-én hagytuk el a falut. Tudom, mert anya gyakran emlegette utána, hogy azon a nap esett le az első hó abban az évben.

– Megint ez a szám… Amikor beléptem ide, az óra is ezt mutatta.

Hallgattak. Nehéz lett volna nem közhelyes dolgot mondani. Két felnőtt ember, akinek életében ennyire jelen voltak az angyalok, nem mondhatta, hogy ez ostobaság. Elvégre a 21. században is szükség van a csodákra. Két órával később, nem egy óra tizenegykor, már a falu egyetlen éttermében ettek, és mindketten azt mesélték, hogy a kacskaringós utak bármilyen hihetetlen is, egy idő után kezdenek kiegyenesedni. Ha meg kiegyenesednek, nem biztos, hogy párhuzamosként haladnak tovább. Megeshet, hogy találkoznak és szántszándékkal összefonódnak.

Nóra Gergő arcát vizsgálva arra gondolt, hogy talán csak az emberek hazugok, az angyalok és a jeleik soha nem csapnak be senkit, aki hajlandó bízni bennük.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here