Ő volt az, aki nem jött el az évfolyam-találkozóra… a kisgyermeke, a munkája, az élete addigra már Palermóhoz kötötte. Hja, kérem, így könnyű! Babakocsit tolni a pálmafák alatt, vagy munka után kisétálni a tengerpartra…? Nehéz volt nem irigyelni Andit. Aki élt már külföldön, dolgozott, és szült idegenben, azonban tudja, hogy senkinek sincs arany élete csak azért, mert a környezete csinos, vagy, mert a látszat azt mutatja, hogy az ország, ahol él, gazdag.
Andi ugyanúgy küzd, mint bármelyik más, ovis gyereket nevelő, otthonról dolgozó anya és feleség. Most például már hetek óta karanténban él palermói lakásuk harmadik emeletén kisfiával, míg férje Velencében, 900 kilométerre tőlük, szintén vesztegzár alatt. Naplója egyszerre ijesztő és lélekemelő.
“Sok dologra fogok emlékezni ebből az időszakból. Minden egyes kedves szóra, mindenkire, aki ebben az utóbbi három hétben írt, keresett. Nagyon jól esik és erőt ad minden szó. De emlékezni fogok a hallgatásokra is… azokra, akiket hidegen hagyott, hogy mi van velünk.
Emlékezni fogok a percre, amikor bejelentették az első pozitív beteget, és egyedül ültem a beteg gyerekkel Velencében és órákig nem találtam orvost, aki segíteni tudott volna. Emlékezni fogok az első bevásárlás előtti félórás bőgőgörcsre és halálfélelemre.
A férjem lefehéredett arcára és az összes könnyre, amit a velencei reptéren hagytunk, amikor úgy döntöttünk, jobb lesz, ha én a gyerekkel hazaköltözöm Palermóba. Emlékezni fogok a három pulcsimra, amiben ezeket a heteket nyomom, mert csak annyit hoztam magammal. A futár srác kimerült, rettegő szemeire.
A férjem reggeli első üzeneteire, hogy jól van.
És, remélem, emlékezni fogok a napra, amikor vége az egésznek, újra felvesszük a cipőnket, és félelem, tiltások nélkül kimegyünk az utcára… átölelni bárkit, aki velünk szembe jön.”
Lejegyzte: KT
