Unalmában – pff, ezt a szót eddig nem is ismerte, hisz sosem unatkozott még, szóval, inkább kínjában – beállította az egyik telefonját az ablakban napozó szobanövényre, és elindította a time lapse-ot. Kíváncsi volt, egy nap alatt mennyit változik egy ilyen földbe ültetett, tehát a végsőkig korlátok közé szorított élőlény.
Pont így érezte magát ő is. Egy ötödik emeleti, negyvenöt négyzetméterbe ültetett, hónapok óta mozdulatlan páfránynak… vagy inkább napraforgónak – mert a hírekre meg a főnöke hívására azért csak felkapta a fejét.
Lassan telt ez a nap is. Meg tulajdonképpen az egész év. Mesterségesen belassított, gondolkodásra késztető, és változásokat sürgető év volt ez. Kár volt bármit is tervezni. Ami biztosnak tűnt, abba is kár volt kapaszkodni, mert arról is kiderült, hogy nem biztos.
Anna egyszer csak elment a barátnőjéhez, hogy majd onnan home office-ol. Aztán valahogy ott maradt. Amikor jöhetett volna, már akkor sem jött. A gyűrűt a postaládájába dobta, na, szép, mondhatom.
Aztán ott volt az unokatesója. Akiről nem gondolta volna, hogy beviszik, és már nem is jön vissza, sőt még a búcsúztatóján sem lehet jelen…
Az előre kifizetett nevezéseket nem kell lefutni, és a nyaralásos katalógus is csak ott áll a fajansz mellett, már le is járnak az ajánlatok, meg hát nincs is kivel menni…
Nem volt egy lelkizős figura, de a hónapok mégis megszülték benne a leltárt: ment, akiről nem is hitte volna, hogy elvágyik tőle, jött, akit és amit nem várt… más dolgok lettek fontosak, mint korábban, amik persze nem is dolgok, mert pénzért megszerezhetetlenek.
Nem tudta, mikor lesz újra szabad, és, ha majd az lesz, akkor végre fellélegezve annak is fogja-e magát érezni. Vagy a koponyája magánzárkájában továbbra is párfány lesz, vagy napraforgó?
Másnap visszanézte a time lapse-ot, amit a nyomi szobanövényről forgatott. Ez a kis hálás zöld, akit néha nyakon önt egy pohár vízzel, és – ahogy Annának mondogatta régen – még az atomtámadást is túlélte volna, igazán meglepte. Ahogy a Nap felé nyújtózott, ahogy még egy friss zöld hajtással is az élet felé tört… igazán megérintette őt. Még ez a szerencsétlen is változik, mozog, teszi a dolgát, növekszik… Nem kérdez, nem tervez, de reménykedik valami jóban.
Még mielőtt teljesen becsavarodott volna – hiszen ki vizsgálgatja a szobanövényét egy kamerával, te jó ég – belecsapott a munkába, de aznap mintha kissé kiegyensúlyozottabb lett volna.
Eldöntötte, hogy túléli, sőt reménykedni fog valami jóban. Mint egy páfrány.
fotó: Pinterest
