Anni úgy érezte szép lassan megbolondul. Egyformán teltek a napjai, egyforma volt a nappala, estéje. Olyan rutinszerűen ment ki minden reggel a konyhába kakaót készíteni, hogy, a kanál már magától beletalált a bögrébe. Ebbe az egyhangúságba nem vegyült egy csipetnyi jó sem. Fásult volt, unt mindent és mindenkit.
Tudta, hogy a gyereknevelés nem neki való, de Andris rábeszélte. Nem is egyszerű rábeszélés volt az, hanem megállíthatatlan győzködés. Nyúzta a nap minden egyes szabad percében. Egy kisfiúra vágyott, de olyan mélyen, ahogy még a legtöbb nő sem. Anni úgy érezte, talán a haláltól fél ennyire és azt hiszi, hogy a halhatatlanságának a kulcsa egy kisfiú.
Egyszer ilyesmit mesélt neki, de akkor nem igazán figyelt oda. Sok furcsa története volt Andrisnak, nem mindig tudta, hogy ebben a valóságban él- e vagy máshol. Kezdetben még nagyon vonzotta a férfi fura gondolkodása, a nem mindennapi mesélőkéje, de egy idő után már kifejezetten bosszantotta, hogy nem lehetett vele egyszerű dolgokról beszélgetni. Mintha mindig valahol máshol, egy másik dimenzióban lett volna. De kedves volt, figyelmes, olykor még vicces is. Anni hagyta magát belerángatni és benne tartani a kapcsolatba. Sokszor még ahhoz is lusta volt, hogy a kettőjük eltérő életén gondolkozzon.
Ő másra vágyott. Amióta megszületett a kisfiuk, szinte nem volt egy olyan perce sem, amikor még érezte volna, hogy benne él a régi kalandvágyó Anni, aki hegyet akart mászni, vagy delfinekkel úszni. Bár ez utóbbi nagyon elcsépelt bakancslistás célnak tűnt.
A fiuk tejfehér hajú, nagyon világos bőrű gyerek volt. Ez azért volt különleges, mert mindketten barna hajúak voltak. Bőrük sem volt ennyire fehér, a szemük sem virított ilyen rendellenesen kéken. Néha úgy hitte, hogy a gyerek, látja a gondolatait. Mindenben más volt, mint a homokozó szélén ülő anyukák borzalmas csemetéi. Azok szórták a homokot, piszkosak voltak, irigyek és oda-oda sóztak lapátjukkal egymás fejére. Az ő gyereke sohasem. Olyan végtelen türelemmel és nyugalommal figyelte a többi hasonló korú majmot, amilyet még kiforrott személyiségeknél is ritkán tapasztal az ember.
Anni úgy érezte, hogy fia az apjához hasonlóan egy másik bolygóról érkezett. Kétéves koráig meg sem szólalt, csak figyelt. Utána meg tökéletes mondatokat formálva kért, kérdezett és minden iránt érdeklődött. Volt ebben valami ijesztő. Végtelenül sokat akart tudni. Mindent a kezébe vett és megvizsgált. Egyszer látta, hogy a konyhában felveszi a kést, ami leesett a földre, ő meg hanyagul otthagyta. Felveszi, és lassan megvágja vele az ujját. Szándékosan.
Felsikoltott, odarohant hozzá, de egy csepp vér sem volt a gyerek ujján, sőt a vágás sem látszódott. Ekkor arra gondolt, hogy biztosan megbolondult, és a kés egyszerűen csak tompa volt. Nem történt csoda.
Mint minden nap, aznap is sétára indultak. Komótosan ballagtak a kertvárosi utcákon. A pici mindent szemügyre vett, megtapogatott. Néha kavicsokat tett a zsebébe, ebben persze semmi meglepő nem volt, hiszen minden gyerek gyűjti az ilyesmit. Kizárólag arra kellett vigyáznia, nehogy a mosógépbe kerüljenek. Egyszer megtörtént. A kisfia akkor olyan szívszaggatóan sírt, ahogy még soha. Azt zokogta, hogy nem szabad, nem szabad kimosni az angyalok könnyeit.
Anni nem hitt a fülének. Az angyalok könnyei? Ez meg mi a frász? És honnan ismer egyáltalán ilyen szavakat a fia? Miután megnyugodott valahogy, mert az ölelés, a puszilgatás nem volt neki elég vigasz, órákon át nem szólt semmit, csak a kimosott köveket szorongatta a markában.
Nagyjából mindig ugyanazt az utat tették meg délelőtti séta során. Kétutcányit előre, aztán a templomnál balra. Ott volt egy pad, arra leültek. A pici eszegetett valamit, majd egy idő múlva tovább indultak.
Figyelte a zöldellő bokrokat, már a jázmin is virágzott. Kisfia pár lépésenként fedezett fel valami újdonságot. Babrált a fűben. Soha nem mondta neki, hogy ne nyúljon semmihez, mert az piszkos. Hadd nyúljon, gyerek, az a dolga.
Minden egyes nap elhaladtak Róza néni háza előtt is, akinek volt egy alattomos kutyája. Meglapult a kerítés tövében és csak akkor kezdett veszettül ugatni, amikor közel értek. Olyankor nekiesett a kapunak, szinte fel akarta tépni, annyira zavarta a tény, hogy a területe előtt sétál el valaki. Egy vacak keverék volt, mégis úgy védte a tulajdonát, mint egy véreb. Mintha valaki egyáltalán valaha be akart volna oda térni.
Anni nem szerette Róza nénit. Boszorkány-öregasszony volt. Utálatos, mint a kutyája. Ha csak tehette, márpedig más dolga nem volt, tett egy-két kellemetlenkedő megjegyzést. Még ha csak azt mondta, szép az idő, az is vészjóslóan hangzott. Már előre készült a kutyára. Ahogy közeledtek, leste, hogy mikor fog ugrani. Megfogta a pici kezét, hogy meg ne ijedjen nagyon. Ám a zöld vaskapunál csendes maradt minden. Nem volt hangos, fülsértő ugatás, nem rengett a kapu. Gyanúsan nagy volt a csend.
Anni nem bírta ki, hogy a kapu résein be ne kukucskáljon. Még szorosabban fogta fia kezét, egészen közel húzta magához és belesett. Az eb a tornácon feküdt a bejárati ajtó előtt és nyüszített. Nem hangosan, inkább hosszan elnyújtva, panaszosan. Ilyen visszafogottnak még sohasem látta a vakarékot.
Ahogy a kutya észrevette őket, felugrott és a kapu felé rohant. Anni ijedten hátrált, mert tudta, mi következik. De most nem vicsorgott, hanem két mellső lábát a kapunak támasztva szűkölt.
Ekkor megszólalt a fia:
– Be kell menni – mondta határozottan.
Anni azt hitte, rosszul hall. Dehogy megy ő oda be, hogy a kutya széttépje.
– Nem, babukám, mi sétálunk tovább. Látod, semmi baja a kutyusnak.
– Be kell menni! – ismételte újra.
Lehajolt hozzá, belenézett csodálatosan kék szemébe, majd megsimogatta az arcát.
– Induljunk! – zárta le a beszélgetést.
– Anya, menjünk be! – suttogta sírós hangon.
– De miért? Zárva a kapu, itt a kutya… – tiltakozott erőtlenül.
Aztán eszébe jutott valami. A kutya furcsa viselkedése fel sem tűnt volna neki igazán, ha a fia nem kérleli.
Talán Róza néni rosszul van. Az is lehet, hogy benn fekszik holtan. Ő meg itt vacillál. Miért? Mert ronda boszorkány kinézete van az asszonynak? Talán, mert kiállhatatlan a természete?
– Rendben… – adta meg magát.
Megnyomta a kopott, rozsdás csengőt bízva, hogy kijön az öregasszony és látva, hogy semmi baja, mehetnek is tovább. De a ház csendes maradt. A kutya tovább kaparta a földet és egyre keservesebben nyüsszögött.
Ekkor óvatosan lenyomta a düledező kapu kilincsét és az csodák csodájára kinyílt. Lépett egyet előre. Félt a kutyától. Nem merte elengedni a fia kezét. A tornác lépcsőjéhez érve enyhe remegést érzett a gyomrában. Megtorpant. Erőtlenül megkocogtatta az üveget.
Nem érkezett válasz, ahogy azt sejteni lehetett. Viszont az ajtó résnyire nyitva volt. Meglökte és az nyikorogva megadta magát. Beléptek. Róza néni a földön feküdt szürke arccal. Most nem voltak kemények a vonásai, mint a kapuban állva, amikor mustrálgatta a járókelőket. Idegesen lépett közelebb. Nem bírta a holtak látványát. Nem akart látni egy embert lélek nélkül. Leguggolt mellé.
Nem volt halott. Eszméletlenül hevert a régi, foszlott szőnyegen.
Ezért vinnyogott a kutya. A fia vajon honnan tudta, hogy baj van? Anni döbbenten rápillantott. A kisfiú a nadrágja szélét rángatta.
– Várj egy kicsit! A néni rosszul lett, hívom a mentőt – mondta önmaga megnyugtatására is.
– Nem fog meghalni – közölte a gyerek. – Még nem jönnek érte.
Anni ledermedt. Miket beszél ez a gyerek?
Nem faggatta, inkább tárcsázni kezdte a mentők számát. Amikor letette, viszolyogva megmozdította a testet, és elfordította a fejét.
Húsz perc múlva értek ki. Az egyik még megjegyezte, hogy az utolsó utáni pillanatban.
– Nagy szerencséje van a néninek. Maga egy angyal – tette hozzá, amikor kitolták.
Az angyal azonban épp kavicsokat szedegetett az udvaron a kutya vigyázó tekintete mellett.
fotó: Pinterest
