„Ha az ember tudná, hogy mit rak le útjára a holnap….sokszor másként élné a mát.”
Léria Dipán
Nincs olyan ember a földkerekségen, aki ne játszott már volna azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha tudná a jövőt? De csak a sajátjáét… Egy rakás film is készült a témából. Ha megkérdeznénk a barátainkat, vállalnák-e a jövőbelátás kockázatát, jó néhányan kapásból rávágnák, hogy igen. Mások viszont legalább ennyire határozottan tiltakoznának. Manapság, így a 21. század első felében, amikor az emberek nagy többsége nem találja a helyét a világban, amikor is a technikai fejlődés megemésztette a lélek apró morzsáit a mindennapokban, sokan úgy érzik, hogy a kiszámíthatóság javukra válna. Míg egyeseket hatalmas rémülettel töltene el annak a tudata, hogy mennyit mér ki rájuk a sors, mennyi szenvedésben lenne részük.
Vajon tényleg képesek lennénk türelmesebbek, kedvesebbek, jobbak lenni másokhoz? Kikkel törődnénk onnantól fogva, hogy a tudás birtokába kerülnénk?
Vajon kiket próbálnánk más útra terelni? Azokat, akik fontosak a számunkra?
Esetleg világmegváltásba fognánk? Vagy egyszerűen a lottó nyerőszámok érdekelnének bennünket a legjobban?
Kihasználnánk-e ebbéli képességünket, vagy megtartanánk-e magunknak? Mit kezdenénk azzal a tudattal, hogy ismerjük a halálunk pontos időpontját?
Azt hiszem, sokáig nem hinnénk el, hogy a képességünk másra is jó, minthogy mindennapi könnyű boldogságot szerezzünk önmagunknak. Hosszú időnek kellene eltelni ahhoz, hogy képessé váljunk elfogadni a sorsunkat. Őrült vagdalkozásba fognánk, hogy elfuthassunk, vagy valamit elérhessünk, amivel nyomot hagyunk magunk után a világban. De ha ez sem válna be, lehet, hogy magunkba roskadnánk és egy sarokba kucorodva várnánk jeges rémülettel a szívünkben, hogy bekopogjon értünk a betegség, ami a halált vezeti kézen fogva. Vajon kötnénk-e egyezséget az ördöggel, hogy vigye cserébe a lelkünk, csak állítsa vissza a nemtudásunkat, hadd éljünk úgy tovább, ahogy eddig? Meglehet…
Érdemes lenne-e úgy élni, hogy tudjuk, túléljük minden szerettünket, ha például ezt dobná a gép? A gép ebben az esetben lehet Isten, a Sors, az Univerzum… Vagy akarnánk-e úgy létezni tovább, hogy csak hónapjaink vannak hátra, de ami maradt az szenvedéssel lenne tele?
Mindez persze attól is függ, hogy milyen életszakaszban jutnánk el a Tudás fájához, de nem ahhoz, aminél Éva is járt, ez nem a mindentudás kertje, amit angyalok őriznek, hanem csak a mi kis életünk gyümölcsöse, amelyben csak a kerítésig gyalogolhatunk, a szomszéd telkére már nem léphetünk. Feltételezzük, hogy életünk közepén jönne valaki, aki utat mutatna, s elmondaná, hogy ha jobbá válunk, ha több szeretetet adunk, akkor kijuthatunk a saját magunk által rajzolt körből. Vajon elhinnénk neki, hogy lehetőségünk van a változtatásra? Mit áldoznánk fel annak érdekében, hogy változtatni tudjunk?
Azt hiszem, hogy a legtöbb ember semmit nem tenne. Bemenne dolgozni, vásárolna, főzne, tévézne, netán olvasna, de nem akarna mást, mint azt, amit mindig is tett: beleolvadni a napok tengerébe, tenni, amit rutinból szokott. Örülne néhány apróságnak és ugyanekkor sírna is kicsinységeken, ahogy mindig. De ez így lenne tökéletes. Mert most is csak azt tesszük legtöbbször, amit tehetünk. Nem tudunk jobbak, szebbek, vidámabbak lenni a lehetőségeink cellájában. Emberek vagyunk gyarlóságunkban, türelmetlenségünkben, vágyainkban és akkor is, ha holnap ez megszakadna, nem változnánk meg. Nem tudnánk elhinni, hogy itt a vég.
De most, ma még tehetünk valamit. Megölelhetjük azt, akit szeretünk, bocsánatot kérhetünk, megdicsérhetjük a másikat, biztathatjuk, erősíthetjük. Adhatunk szeretetet, kedvességet, figyelmet, törődést, mert még itt vagyunk, mert mindez ingyen van és megfizethetetlen.
Tegyük meg, mert még lehet! Ne halogassuk… Ki tudja, a holnap, milyen lapokat oszt…Legyünk jobb pókerjátékosok életünk partijában!
fotó: Pinterest
