Hegedűszó

A férfi már nem tudott semmit tenni. Mondani már rég nem mondott. Mit mondhatott volna, amit az utóbbi hónapokban nem mondtak el egymásnak? Tíz év alatt megéltek mindent, majdnem egy életnyi örömöt és szomorúságot. Csak annyi maradt neki, hogy emlékezzen. Munka után nem sietett a kórházba, már nem bírt bemenni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

A hazugság nem fut párhuzamosan az idővel, csak egy rövid szakaszon csatlakozik hozzá. Tud elképedni, vigasztalni, marasztalni és várni a csodára. Egyet nem tud, végtelen maradni.

A nő már nem várta minden nap, sőt fellélegzett, amikor azt üzente nem jön. Minek is jött volna? Talán ő sem bírta volna látni a haldoklást.

Az, aki az ágyon feküdt, és csendesen sorvadt el, már nem az volt, akit a férfi annak idején megismert. Azon a lépcsőn, ott, amikor a hegedűtok kinyílt és kiesett belőle a hangszer. Az a lány tele volt tervekkel, ostoba kívánságokkal és szeszélyekkel. A fiú, aki ijedten vette fel az aszfaltra zuhant hegedűt, annyit mondott: ennek kampec. Nem volt igaza, mert a város egyetlen hangszerboltjában egy vénséges öregember csodát tudott tenni. Ez az öreg úgy nézett ki, mint egy mesebeli manó. Apró volt és ráncos, de gyűrött keze nyomán életre kelt minden, amiről már mások lemondtak.

A lány félt belépni az ócska kis boltba. Új hegedűre nem tellett, nem maradt más választása. Anyja egyedül nevelte, dadus volt egy külvárosi óvodában és néha takarítást is vállalt. El sem tudta képzelni, hogy a lánya honnan örökölte a zenei tehetségét. Soha senki nem muzsikált a családban, a rádióban is csak magyar nótákat hallgattak, vagy a Szívküldit hétvégenként. Erre egyszer csak kiderült, hogy a lány hegedülni akar. Úgy jött haza az iskolából, hogy ő meg akarja próbálni.

Anyja legyintett és tovább kavarta a tejbegrízt. Nem hitte másnak, csak egy hóbortos ötletnek, amely kipattan egy hétéves fejéből, aztán azzal a lendülettel el is felejtődik, sőt a tagadás vermének aljára kerül. Mégsem ez történt. A lány minden nap megemlítette a dolgot. Nem követelőzött, nem toporzékolt, tudta, hogy kitartása eredményre vezet. Hónapok teltek el, de változás nem történt. Az asszony nem értette állhatatosságát. De azért lecsippentett egy keveset a konyhapénzből, és június végén, a lány születésnapján megvette azt a hegedűt, amit a vén manó ajánlott neki.

A lány attól fogva a hegedűvel élt, evett és aludt. Minden túlzás nélkül. Ha nem iskolában volt, akkor gyakorolt. Soha egy szóval nem kellett biztatni. Soha nem mondta, hogy elég, este tízkor azonban erőteljesebben kellett rászólni, hogy aludjon már, holnap is nap van.

A hegedű hozta össze a fiúval, aki akkor még valóban vézna volt és suta. A kampeccel indult közös életük. Még nem tudták, hogy másnap is találkozni fognak, pontosabban a lány nem sejtette. Ő azt hitte, véletlen az újabb találkozás, de a fiú két órát várt erre a véletlenre. Amikor meglátta a lányt hosszú szoknyájában, lófarokkal, az jutott eszébe róla, hogy úgy néz ki, mint egy regényhős. Mintha a régi világból felejtődött volna itt. Ez nagyon tetszett neki. Nem szerette a nagyhangú, okoskodó mai lányokat. Talán, mert ő is csendesebb volt, még a lánynál is visszafogottabb.

A lány elhitte a véletlent, nem gyanakodott, és annyit mondott, szerencsére javítható a hegedűje. A fiú elmosolyodott. Ő nem tudott hegedülni, zongorázni tanult. Nem érhette hasonló baleset, mint a lányt.

Tíz év. Ennyi idő alatt kimondtak mindent, amit ki lehetett. Éreztek jót, rosszat, igazat és szomorút. Gyerekük nem született, az orvosok szerint semmi akadálya nem volt ennek, mégse történt meg. A későbbi férfi nem is bánta. Mintha a sors tudta volna előre, hogy nekik nem szabad gyereket kapniuk odaföntről. Így nem maradt árván egy kislány vagy egy kisfiú, akinek azt kell hazudni, hogy az anyukája az égbe költözött. Ő nem hitt benne, hogy majd ott él tovább a lélek, vagy ki tudja, micsoda. Úgy gondolta, nincs paradicsom, de pokol sem.

Csak emberek vannak, por és hamu, meg az emlékek, amelyek gyorsan halványulnak.

A kórháznak már a közelében elfogta a hányinger. Még be sem lépett, de megérezte a szagot és tapintotta a fájdalmat, ami a falakra tapadt. A kórház nemcsak a gyógyulás helyszíne volt, hanem a halálé is. Főleg ott, ahol a nő feküdt. Azt a nőt az ágyon már nem ismerte. Nem szerette. Csúnya volt és készen állt az indulásra. A betegség minden egyes órával többet harapott ki a testéből. Sárgán és aszottan pihegett a párnán, amitől ő nem tudott beljebb lépni. Nem olyan volt a halál, mint amilyen a filmeken. Nem békés és szép. Óvatosan lopakodott, de mindketten tudták, hogy lassú léptei nem fognak másfelé kanyarodni egy idő után.

Azért harmadnapra összeszedte magát. Az ajtóban mégis megtántorodott, amikor a nővér épp kilépett. Nem viszonozta bátorító mosolyát, csak zsebre dugta remegő kezét. Tudta, hogy be kell mennie, hogy erőt kell mutatnia, de nem bírt. Percekig toporgott a küszöbön és lesett be a nyitva hagyott ajtó szűk csíkján.

A nő felfelé bámult, merevnek tűnt. Talán már nem is él, gondolta. A mellette lévő ágyban egy másik nő nyögött és csapkodta a fejét jobbra-balra. Ijesztő volt, ahogy élettelen tekintete néha az ajtóra esett.

Tudta, hogy nem képes átlépni a küszöböt. Nem üdvözli a halált. Tekintete is megdermed, ha a nőre néz, akinek arcáról elszáradt a hús és szemgödreiből az elmúlás bámult rá. Inkább megfordult. Úgy rohant ki a kórházból, mint a vad, amely sokáig rejtőzködött, de végül félelme legyőzte óvatosságát.

Ahogy hazaért, azonnal a dolgozószobájába ment. A zongora tetején ott hevert a nő hegedűje. Az a régi, a megjavított, amin minden nap órákig gyakorolt. Felvette és puha mozdulattal megsimogatta a húrokat. Azok, mintha erre vártak volna, életre keltek.

Sose tudott hegedülni. Próbálkozott régebben is, de nem volt otthon a húrok között. Neki a zongora volt a hangszere, de sosem annyira, mint a nőnek a hegedű. A húrok azonban megkönyörültek rajta. Ahogy álla alá illesztette a hangszert, a muzsika mintha magától kúszott volna ki vonója alól. Szépen szólt, fájón, de erőteljesen.

Észre sem vette, hogy rásötétedett, csak játszott. A szoba megtelt a kinti lámpák szűrt fényével és egy addig ismeretlen hanggal, amit ő csiholt ki a hegedű húrjaiból.

Már tíz óra is elmúlt, amikor újra felvette a kabátját és a hegedűtokkal a kezében kisurrant az alvó lépcsőházból. Nem szállt villamosra, azt a három megállót gyalog tette meg.

Látta, hogy a portás a fülkében bóbiskol, kis tévéje is bekapcsolva villog. Beosont a rámpa mellett és egyenesen a hatalmas, U alakú épület legvégébe sietett. Ott megállt és felnézett az ablakra, amelyről úgy gondolta, a felesége kórterméé. Nem tudta biztosan, de nem is volt fontos.

Felnyitotta a hegedűtokot és elkezdett játszani. Az ablakokban sokáig nem gyúlt fény. A hegedűszó a fal mentén felkúszott a szobák reménytelen sarkaiba. Nem volt benne biztos, hogy a nő hallja játékát, de azt tudta, hogy ha igen, felismeri hegedűje hangját. Azé a hegedűét, ami azon a tíz évvel ezelőtti napon megroppant az aszfalton.

fotó: Pinterest