A nyomozó hümmögve hallgatta a lány beszámolóját, egészen addig, amíg az egyik orvos meg nem kérte őket, hogy hagyják pihenni a beteget. Madarász ellágyultan ölelte meg a lányát és az járt a fejében, hogy mégiscsak szeretik őt odafenn, hisz visszaadták neki a legfontosabb embert. Továbbra is alig hitte el, hogy Mirella ekkora szerencsével tudott megszökni. Nem mert arra gondolni, mi lett volna, ha nincs ott a kígyó.
A sorozat többi részét itt olvashatod
A pénz viszont izgatta. Állítása szerint ő azonnal felismerte volna a férfit, aki a templomhoz jött a válságdíjért. Mentari nyomozó ezt is feljegyezte, de nem akarta már tovább zavarni, mert ez az információ nem volt fontos. A lány elmondta, hogy Milán ismeri az egyik elrablót, aki a Maya Biruban dolgozik, vagy dolgozott.
Amikor kiléptek a kórteremből, Mirella csüggedten nézett szét, de sehol nem látta a fiút. Szerette volna megkérdezni tőle, miért fontos elmenekülnie, hiszen apja biztosan nem bánta volna, ha a kölcsön várat magára. Nem a hó végi zsemlére kellett neki. Egyet azonban nem vett számításba. Madarász András üzletember volt, annak adta ki magát, de a felszín alatt nem az a kedves ember rejtőzött, akinek a lánya ismerte. Tudta ő, hogy apjának van másik arca is, olykor megtapasztalta, de messze nem tudott a mocskos üzletekről, a politikáról és egyéb aljasságokról, amelyek a férfi életét „színesítették”.
Mentari nyomozó udvariasan megkérdezte, visszavihet-e a szállodába, mire a lány bólintott. Nem akart már semmit, csak valóban lepihenni, ruhát váltani, és aludni.
Megbeszélték, hogy elmondása alapján megpróbálják megtalálni Nico társát, és ha nem sikerül, másnap délelőtt érte jönnek, hogy segítségével könnyebben rátaláljanak.
Mirella, amikor kiszállt a szálloda előtt, ránézett a nevetgélő vendégekre, akik épp akkor jöttek ki a hatalmas üvegajtón, és az jutott eszébe, pár napja még ő sem hitte, hogy mennyi másféle „élménnyel” gazdagodik.
Viszont apja legalább megúszta, ha minden rendben lesz, pár napon belül biztosan kiengedik a kórházból. És ha kinn lesz, egyenesen hazarepülnek, itt hagyva mindent, jót is rosszat is.
Amikor felért a szobájához, beütötte a kódot, menten lerogyott a kanapéra. Rádőlt a mintás huzatra és csendesen sírni kezdett.
Nico ezalatt egy bérelt autóval Kuta belvárosába tartott, ahol egy régi haverja várta, aki elintézte neki, hogy apja hajóján, amely Ausztráliába tartott, helye legyen. A hajó árut szállított, de időnként utasokat is, bár őket nem teljesen legálisan. Közéjük csempészte be Nicot, aki még nem döntötte el, hogy a szigetországban marad-e vagy célba veszi Amerikát.
Tudta, hogy nyomozni fognak utána, de Ausztrália bár nem volt belakott földrész volt, arra tökéletesen megfelelt, hogy eltűnjön Perth utcáin, pláne, hogy kapcsolatai ott is voltak. Hamis papírokat szerezni gyerekjáték lesz, nyugtatta magát, és már bánta, hogy nem kért több pénzt. Ez az ostoba szerénykedés, vagy előrelátás most kicsit visszavette a terveiben.
Amikor délután sikeresen elmenekült, egyenesen az erdei házhoz hajtott. Még nem döntötte el, mikor és hogyan engedik el a lányt. Egyet biztosan tudott, megölni nem akarta, arra nem volt szükség, hisz nem ismeri fel őket. A pénz az pénz, a gyilkosság meg gyilkosság. Megfordult a fejében, hogy kiviszik az egyik útra, amely forgalmasabb és simán kiteszik, de ezt meg akarta beszélni a társával.
Már messziről megérezte, hogy baj van. A ház ajtaja nyitva volt és mozgást nem tapasztalt. Óvatosan szétnézett, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki felfedezte volna rejtekhelyüket. A ház nem volt egyetlen kirándulóhely közelében sem, épp ezért tűnt tökéletes búvóhelynek. Puhán, hogy lépteinek zaját elnyelje a föld, a házhoz lopakodott. Az apró ablakon belesve üresnek tűnt. A lány széke felborulva, az az ostoba Farid meg az ördög tudja hová lett.
Nem akarta a nevét kiáltani, inkább a ház mögé osont, de ott is csend honolt. Akkor vette csak észre a félig nyitott vécéajtót. Farid keze kilátszott a résen. Már nem tétovázott, felrántotta a faajtót, és azonnal látta, hogy a férfi halott. Leguggolt hozzá, megfordította, de nem talált rajta semmiféle nyomot, amely alapján kiderült volna, mi történt vele. Talán szívroham érte? Ugyan, hisz még fiatal, vetette el. És hol a lány? Miért a budiban fekszik? Egyet azonban biztos tudott, menekülnie kell, mert ha a lány megszökött, márpedig csakis ez történhetett, előbb-utóbb a rendőrségen köt ki és rájuk hozza őket.
Már nem tétovázott tovább. Vetett még egy pillantást a rokonára, akit ő rángatott bele a rablásba. Legalább nem kell osztoznia, futott át az agyán, amikor gázt adott, és Kuta felé vette az irányt. Az élet elrendezi a dolgokat, nyugtatta önmagát.
A lánynak nem lesz baja, emiatt nem fogják őt keresni, maximum csak ímmel-ámmal nyomozgatnak egy gazdag külföldi pénze után. Kis híján felnevetett a megkönnyebbüléstől.
Ő, Nico, most eltűnik, és új életet kezd valahol, ahol már sosem kell mások kedvét keresnie, nem kell vigyorognia pár dollár borravalóért. Ezt akarta és úgy látszik, az istenek támogatják olykor a földi halandók terveit.
Milán keserű szájízzel feküdt a dögmeleg szobában. Nem működött a légkondi, folyt róla a víz, de ez nem zavarta annyira, mint a tudat, hogy épp Madarászt kellett megmentenie… Igen, Mirella apja volt, de ha akkor nem ér oda időben, valószínűleg minden máshogyan alakul…
Pillangóhatás, gondolta ironikusan. Ez van. És most hogyan tovább, tette fel magának a kérdést. Az utazótáskája aljáról előkapart egy eldobható telefont és felhívta az anyját. Sokáig tartott, amíg az asszony felvette.
– Anya, én vagyok! – mondta neki.
Az asszony tudta, hogy baj van. Érezte fia hangjának rezgésén.
– Mi történt? Úgy érzem, ez nem a szimpla hogy vagy, anya hívás!
Milán elnevette magát. Pólójába törölte izzadt homlokát és azon gondolkodott, mennyit mondjon el a történetekből. Aztán dőlni kezdett belőle a szó.
– Kisfiam! – kiáltott fel az asszony. – Ennél rosszabb aligha történhetett volna. És ha jól értem, te beleszerettél Madarász lányába…
– Hagyjuk, ez a legkevésbé fontos most. Azt nem tudom, mit tegyek? Hogy tűnjek el gyorsan, no meg hová?
– Ez az ember nem fogja azt mondani, hogy jöjj keblemre és felejtsük el a pénzt. Az ilyenek nem a szívjóságukról híresek – jegyezte meg az asszony.
– Anyukám, én ezt tudom. Nincsenek illúzióim… És ez annyira sok pénz, hogy el nem engedi, közben meg ott van Mirella, akit nem szabad szeretnem.
– Édesem, lehet, hogy ő mégiscsak segíthet.
– Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű. Mindenki boldog lesz és a végén majd összeölelkezünk? Ez a férfi alvilági kapcsolatokkal rendelkező alak. Egy vérbeli bűnöző. Nem hinném, hogy engem akar a lánya mellé. Valószínűleg Mirella nem is ismeri apja dolgait.
Az asszony felsóhajtott. Sokáig hallgattak.
– Haza akarok menni – mondta végül panaszosan a nő. – A régi életemet akarom élni. Lehet, hogy nem lenne fényes, meg túl érdekes, de megfulladok itt a bátyádnál. Öreg vagyok én már ehhez.
– Anya, ki kell bírnod még egy ideig… Egyikünk sem számított erre. Még nem tudom, mit tegyek, de idő kell, hogy kitaláljam, mit lépjünk.
– És mi lenne, ha beszélnél azzal a férfival? Lehet, hogy bűnöző, de apa. Megmentetted az életét. A lánya szeret téged. Ugye, szeret?
– Honnan tudjam? Ez nem hosszú történet. Alig pár napja ismerem. Nem mehetek oda azzal, hogy ne haragudjon már, de ér az élete több, mint kétszáz milliót? Ha igen, engedje el a tartozást, sőt még
Mirellát is adja nekem. Ez nem egy népmese!
– Jól van, felesleges kiabálnod velem!
– Ne haragudj, de már torkig vagyok mindennel. Szerettem volna új életet, ha már a másik elúszott, erre beleköptek a levesembe. Nem várhatod, hogy mosolyogva fogadjam el a helyzetet.
– Tudom. Ne harapd le a fejem, de nagy ostobaság lenne azt javasolnom, hogy mégiscsak beszélj Madarásszal?
– Igen. Még véletlenül sem megyek hozzá siránkozni.
– Akkor mit fogsz tenni?
Milán hallgatott. Nézte a plafonon árválkodó réseket, hallgatta a tenger moraját és gyűlölte a paradicsomot, amelytől a megváltást várta.
– Talán alszom egyet, aztán hajnalban felülök egy gépre és nekivágok Amerikának. Nem tudom…
– Jól van, fiam. Jöhetnél ide is, már biztosan kinyomoztatta, ki vagy pontosan. Ha el akar kapni, megtalál. Legalább találkoznál a testvéreddel.
– Meglátjuk. Tarts ki, anya, hátha jönnek jobb idők!
– Te is drágám, és gondolj arra, hogy a szerelem mindig elmúlik.
Ez remek, nyomta ki Milán a telefont. Sovány vigasz. Nagyon mérges lett ezért az utolsó mondatért. Vajon miért hiszi bárki, hogy meg lehet nyugtatni egy szomorú embert egy szomorú ténnyel?
Felállt, odalépett a légkondihoz, és akkorát csapott rá, hogy az menten beindult.
– Na, végre valami jó – gondolta egykedvűen és belépett a zuhany alá.
Folytatás holnap
Előző rész
fotó: Pinterest
