Már két évtizede jártunk össze mi, csajok, amúgy Szex és New Yorkosan, csak mi nem követtük a divatot oly mértékben. Négyen voltunk, persze New Yorkról csak ábrándoztunk, talán azt sem. Viszont egészen jól ki tudtuk dumálni a világot és olykor egymást is.
Nem neveztük magunkat négy testőrnek, nem illett volna hozzánk, mégis hasonlóképpen álltunk ki egymásért vagy küldtük el a másikat a fenébe, ha rájöttünk, hogy idióta.
Hárman férjhez mentünk, ketten el is váltak, így maradt Linda szingliségben, meg én a házasságban. A lányok, mint régi barátnők, rajongtak a férjemért, akit szintén régóta ismertek. Nem volt olyan találkánk, hogy ne hangzott volna el, a könnyű neked, Győző csodás, meg még helyes is. Nem az a túl helyes, nem olyan macsósan helyes, hanem az a fajta, aki átlagos, de olyan humora van, hogy majd bepisiltünk a nevetéstől, ha őt hallgattuk.
Linda viszont nem talált párt az évek során. Az volt az érzésünk, hogy nem is keresgél nagyon, állandóan a munkájáról beszélt, ami felettébb gyanús volt.
Nem értettük, de felmerült bennünk, hogy talán szüleinek rossz házassága tehet mindenről, hisz tudtuk, hogy apja iszik, és ha iszik, erőszakossá válik. Már gyerekkorában is így volt, és azóta sem változott a helyzet. Nem ütött-vágott, inkább tombolt. Összetört mindent, ami a keze ügyébe került, és szidta a nőket, az országot és az életet, amely elbánt vele. Mi, kislánykák, nem értettük miket ordít, de Linda félelmében sokszor aludt nálunk. Anyja, a csendes és visszafogott Rózsika, egyszer sem mondta, hogy el akarja hagyni. Mindig megvárta, hogy lehiggadjon, aztán húslevest főzött neki.
– Apám egy tuskó – mondta mindig Linda, és anyja, aki egy irodában volt vezető könyvelő, mint a lánya, nem osztotta a véleményét. Ha osztotta volna, bizonyára elhagyja a férfit, aki józan állapotában kiváló asztalos volt, és olyan asztallábakat faragott, hogy azok szinte életre keltek. Ilyen pillanat azonban kevés volt, mégis eléldegéltek valahogyan.
Így nem csodálkoztunk, hogy barátnőnk negyven is elmúlt, és még mindig nem kötötte össze az életét senkivel. Még kalandjai is alig voltak, amit pláne nem értettünk.
Egyszer, már nem emlékszem melyikünk, de rákérdezett a szexre. Linda legyintett, és azt felelte, túl van lihegve a dolog. Van élet nélküle és higgyük el, nem is annyira rossz. Persze kinevettük. Savanyú a szőlő, mondogattuk, mégis valahol a szívünk mélyén csodáltuk a bátorságát. Soha nem volt kiszolgáltatott helyzetben. Nem lógott rajta két-három gyerek, és a vasalnivaló sem állt egekben, mint nálunk.
Kéthavonta egyszer összejöttünk valamelyikünknél és mindig megvitattuk a világ alakulását, kitárgyaltuk a főnököt, férjet, szeretőt vagy a gyerekeket. Ennyi kellett mind a négyünknek, ettől volt kerek a világ. Nem vágytunk semmi különlegesre, csak arra, mint minden nő: hogy szeressék, elismerjék és éreztessék vele, mennyire fontos.
Hadd ne mondjam, hogy fényévekre voltunk mindezektől (engem kivéve!), de az évek során az ember lassan megtanulja alább adni a vágyait, és ezt megmagyarázza azzal, hogy múlik az idő, meg öregszünk, és különben sem olyan rossz az, amiben vagyunk.
Az első alkalommal, amikor Linda nem tudott eljönni, még nem gyanakodtunk. Tudtuk, hogy a május a könyvelők év végi hajrája. De júniusban sem ért rá, sőt júliusban sem, pedig megsűrűsödtek a találkozásaink, ugyanis Lenke lánya terhes maradt és neki, mint jövendőbeli fiatal nagymamának jelentős lelki támaszra volt szüksége. Nem bírta megemészteni a gondolatot, hogy negyvenhat évesen unokája lesz, hisz éppen akkor kezdett randizgatni újra. Azt mondogatta, kinek kell majd egy ilyen vénség? Kinevettük.
Menet közben elfelejtettünk Lindára összpontosítani. Mindez akkor változott meg, amikor egy nap megpillantottam kilépni a bérház kapuján, ahol dolgozott. Csinos volt, mint mindig, magas, enyhén telt, de ez jól állt neki. Decens szoknyája térde felett végződött, és a matt ezüst selyemblúz, amiben virított, igencsak feldobta a külsejét. Át is akartam kiabálni neki a túloldalról, amikor megláttam, hogy egy idegen lép oda hozzá. Farmer volt rajta, ami lógott a fenekén és egy kinyúlt pulcsi, ami erősen szöszösödött. Kettejük ruházata közti eltérés még szembeötlőbb lett, amikor a férfi gyengéden átkarolta Lindát és könnyű csókot adott az arcára.
Megdöbbentem. Lindán látszott, hogy nem véletlen a találkozásuk, a férfi várt rá, és mielőtt észbe kaptam volna, el is tűntek a sarkon. Nem az volt a meglepő, hogy ilyen hozzá nem illő emberrel láttam, hanem az, hogy nem szólt nekünk róla.
Gyakorlatilag mindent megosztottunk egymással az évek során. A legpitiánerebb dolgokat is. A kutyánk betegségétől kezdve, a kakilt-e aznap a gyerekünk, minden felmerült, és elbírtuk egymás hülyeségét, pedig volt olyan időszak, amikor már visítva tiltakoztunk a gyerekek homokozós kalandjainak ecsetelésétől. Volt, hogy tiltólistára került valamelyikünk férje, vagy munkahelye, de aztán újra kivettük a zár alól, és megbeszéltük, hogy vajon nekünk miért nem New York jutott, meg a csodás amerikai álom. Ehelyett a Jászság egyik kisvárosa dominált az életünkben, és ott nem volt sem Mr. Big, sem pedig divatbemutató Louis Vuitton bőröndjeivel.
Persze nem bírtam magamban tartani a dolgot, ezért úgy döntöttünk, gyorsan összehozunk egy ebédet valahol, mert tudnunk kell, mi ez a nagy titkolózás.
Csodák csodájára Linda gyanútlanul belement. Mindannyian kicsit izgatottak voltunk, a szokatlan titok izgalmassá tette a találkozásunkat. Az első félórában még bírtuk, még nem tértünk a lényegre, de aztán Bea, aki sose tudott lakatot tenni a szájára, kibökte:
– Tudjuk, hogy van pasid!
Linda elsápadt, majd azonnal elpirult. Valamiért nem tört ki belőlünk a nevetés.
– Miért hallgattad el? Hisz mindent meg szoktunk beszélni! – tette hozzá Lenke villámgyorsan. Én éles pillantást vetettem rá, de már késő volt. Betolakodtunk a barátnőnk életébe méghozzá egy úthengerrel tarolva az érzelmeit.
– Nem hallgattam el, csak nem akartam beszélni még róla – válaszolta ő csendesen. Megsértődött, tudtuk, csak nem értettük, miért.
– De hát miért? Nem sorozatgyilkos, igaz? – kérdeztem én vicceskedve, hogy oldjam a hangulatot.
– Nem, nem az!
– Jaj, Linda, ne csináld már a feszkót, mondd már el, mi van! Majd kifúrja az oldalunkat a kíváncsiság.
– Semmi nincs. Egyszerűen nem akartam elmondani, mert féltem a véleményetektől.
Rámeredtünk. Mi a fenét beszél? Tőlünk félt? Épp tőlünk?
– Jól, van, ne bámuljatok rám ilyen hülyén… Még én magam sem tudom, hogy ez miféle kapcsolat.
– Miért, nős? – kérdeztük egyszerre.
– Nem dehogy, elvált. Nincs gyereke. Egyidős velem.
– Akkor mi lehet a gond? – Lenke megrázta hosszú fürtjeit. – Ha most azt mondod, hogy börtönben ült, világgá megyek…
– Te bolond vagy. Nem ült. Csak valahogy mégse illik hozzám.
– Na, helyben vagyunk, biztosan rossz az ágyban! – kotyogta közbe Bea.
Nevettünk. De Linda nem.
– Nem értitek. Nem rossz az ágyban… Kedves meg minden, de annyira…annyira…
– Annyira mi?
– Iskolázatlan. A beszéde egyszerű…Szimpla teherautósofőr.
Mindhárman felhördültünk.
– Szimpla? És az miért baj? – kérdeztem én, közben felvillant előttem a rossz pulcsi, amiben láttam a férfit.
– Ne legyetek álszentek! Mind a négyen egyetemet végeztünk. A férjeitek és legtöbbször a szeretőitek is. Már annyiszor beszéltünk arról, hogy mennyire fontos, hogy hasonló iskolázottságú legyen a párunk… Hogy olvasott legyen, hogy szeresse a kultúrát. Erre Zsiga mindezek ellentéte.
– Te Linda, bolond vagy, ha azt gondolod, hogy ez számít! Látod, hogy a mi életünk milyen! Szerinted, mi vagyunk a jó minta neked? Nézz végig rajtunk!
– Te szégyelled azt az embert, akivel lefekszel? – kérdezte Bea ingerülten.
– Igen. És vessetek meg érte!
Lindából ekkor kitört a zokogás.
Hirtelen azt sem tudtuk, mit mondjunk. Vártuk, hogy elcsendesedjen…
– Tényleg annyira fontos neked, hogy mások mit gondolnak? Te, anyukám hülye vagy!
Lenke felhörpintette a kávéja maradékát, és éreztük, most ő sértődött meg.
– Nem mások, ti… – Még mindig sírt, de azért már felemelte a fejét.
– Mi nem vagyunk istenek, jó, istennők vagyunk, de ha neked megfelel Zsiga, nekünk is jó lesz – mondtam én végül.
– Tényleg? – kérdezte. – Nem tudom… De két ny-vel írja a kocsonyát és úgy köszön el tőlem, hogy jó ét! – tette hozzá.
Mindannyian nevetni kezdtünk.
– Tud főzni? – Lenkét csak ez izgatta.
– Igen, fantasztikusan!
– Akkor nekünk édesmindegy, hogy hány ny-vel írja, de csináljon!
– Biztos?
– Biztos! És hidd el, nem kell elrejtened előlünk valakit, aki jó az ágyban és a konyhában!
– Vagy pláne el kell! – tettem hozzá én.
Linda legyintett egyet és az órájára nézett.
– Mennem kell! – pattant fel villámgyorsan. – Vár rám.
– A kocsonnya? – kérdezte Bea.
– Igen, te kígyó, és ha még egyszer ezt mondod, nem hívlak meg hozzám.
– Bocsánat, szép hölgy… Megkövetem – hangzott a jókedvű válasz.
Ezt már Linda nem hallotta, annyira sietett fizetni. Az járt a fejében, vajon barátnői valóban ennyire lazák, vagy megjátsszák magukat.
Már szégyellte, hogy kibukott belőle ez a nyavalyás kocsonya-dolog, mintha az lett volna a legfontosabb, nem pedig, hogy a férfi figyelmes vele. Elszégyellte magát, és magához szorította azt a világosbarna pulcsit, amit a Zsiga születésnapjára vett. Mennyivel szebb volt, mint az az ócska szöszös, amiben érte ment egyik nap!
fotó: Pinterest
