Az egyik legnagyobb hiba, amit mostanság elkövethetünk, az a műveltségbe, tanulásba vetett hitünk elvesztése. Az internet elterjedése nem feltétlenül hozta magával a mindent tudni vágyás szabadságát, inkább a könnyű elérhetőség felé lavírozunk. Természetesen hatalmas előnyt jelent, hogy sokszor sokféle információhoz hozzájuthatunk villámgyorsan, ebben mégis benne van a gyors felejthetőség lehetősége is.
A 21. század első felében bármilyen fájdalmas, kijelenthetjük, hogy műveltnek lenni nem érdem. Nem díjazzuk a tudást, a széles látókörűséget. A bennünket körülvevő és felzabáló média jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy tudásunk sekélyes maradjon és semmi másra ne vágyjunk, mint könnyen és rágás nélkül megemészthető információkra.
Ma az számít hírnek, ha valaki fogyott, és vezető hírnek, ha nagyon sokat, mondván, követendő példa. Minden esetben a külső hangsúlyozása mellett teszik le az emberek a voksukat. A frizura, a test formája és a ruhák egyértelműen hozzák a ma emberét, és a legtöbb esetben az emberek nem vágynak a teljesítmények mögé nézni.
A televízió és az írott sajtó is azt sugallja, hogy az vagy, ahogy kinézel. Lassacskán eltűntek a műveltségi vetélkedők, egyre kevésbé divat olvasni, és tájékozottnak lenni a világban egyenlő azzal, hogy mit tudunk talmi csillogású hírességekről, azok szerelmi életéről, vagy netán a már említett súlyvesztéséről.
Hírértéket kapott a botox, az arcfelvarrás, a plasztika minden formája, mert a ma embere fél a lélektől. Fél rájönni önön sekélyességére és arra, hogy a külső egy nagy buborék, és ha kipukkad, nincs benne semmi. Megijedünk az olyanoktól, aki még mernek szépen fogalmazni, választékosan beszélni és humoruk nem közönséges. Már egyre többször mondjuk, hogy nem akarunk mély tartalmakkal bíró filmeket nézni, mert az élet is elég komor.
Az élet azonban sose volt habos-babos lányregény, gondoljunk csak a világháború utáni időszakra, mégis voltak írók, filmrendezők, akik tudtak és mertek maradandót alkotni. A dalok nem két hétre szóltak, mert volt szövegük és mondanivalójuk.
Ma elhitetik velünk, hogy ostobának lenni jó. Emberi mivoltunk egyre gyakrabban abban teljesedik ki, hogy véleményt mondunk. Mindig, mindenkiről és keresetlen szavakkal. Úgy hisszük, akkor vagyunk szereplői és aktív részesei a világnak, ha ki merjük mondani, amit gondolunk. Sok ember képtelen megérteni, hogy nem lehet mindenkiből sztár, nem is kell, hogy az legyen. Lehet, hogy a véleménye értékes a családjában vagy a szűkebb környezetében, de máshol kevésbé. Tudni kellene olykor hallgatni. Az ítélkezés paradicsomában lebegünk a nap minden percében és önelégülten azt gondoljuk, hogy ha ítélkezünk, akkor vagyunk, hiszen megmondhattuk bátran, bárkinek, hogy csúnya, otromba vagy szerintünk ízléstelen. A bátorság szintén viszonylagos, mert legtöbbször írásban tesszük, és még az arcunkat sem vállaljuk hozzá. A lényeg az, hogy találjunk egy felületet, amely feloldja a frusztráltságunk. Mintha a szavak folyamatosan ki akarnának törni a fejünkből. Ezen tulajdonság csak a negatív bírálatra jellemző.
Elfelejtettünk érvelni, türelmesen vitatkozni, és ami a legfőbb, meghallgatni másokat, hátha az ő látásmódjuk befolyásolja a miénket. A véleménynyilvánítás szabad, de akkor van értelme, ha gondolatok is vannak mögötte.
Sajnálatosan fogy azoknak a száma, akik valódi könyveket, valódi mélységekkel bíró filmeket akarnak nézni. Nyelvünk, beszédmódunk az elmúlt 15-20 évben rengeteget romlott. Ha beszélünk is és nem feleslegesen karatyolunk, mind többször használunk angol szavakat, amelyekre van megfelelő magyar kifejezés, de a menőségnek nem lesz ismérve, ha a shoppingol szó helyett vásárolgatást mondunk, nem beszélve a spoilerezés vagy az outfit stb. kifejezésekről. Mondhatnánk azonnal, hogy ez természetes folyamat, ami való igaz, de nem kellene annak lennie.
Ha szólásokat, közmondásokat és egyéb nyelvi fordulatokat használnánk, az lehetne a természetes, de nem akarom az ördögöt a falra festeni azzal, hogy előrevetítem, ezek eltűnnek, mert addig jár a korsó a kútra…
Szomorú tapasztalat, hogy egyre kevéssé vesszük észre, ha valaki a tudásával ér célba. Nem hiszünk neki, és megkérdőjelezzük a munkáját, míg egy influencer által bemutatott termék után befutunk az üzletbe, mert elhisszük neki, hogy jó. Pedig mind tudjuk, hogy a reklámok mögött súlyos pénzek vannak, és mi mégis hagyjuk magunkat megvezetni, mert akkor leszünk trendik (lásd, újabb idegen szó!), ha követünk másokat.
Ez a világ nem kedvez az értelmes beszélgetésnek, az odafigyelésnek, a tudás terjesztésének. Ha valaki netán kételkedne, csak kapcsolja be a televíziót: mindenki főz, süt, utazik és dőlnek a gagyibbnál gagyibb sorozatok, amelyeken nem kell gondolkodni, csak ájuldozni, hogy milyen gazdagok és szépek a szereplői.
A változás szele, ha nem fújdogál errefelé, marad minden, ahogy van, mert sokkal könnyebb elterülni a kanapén és bámulni ki a fejünkből, mint arról gondolkodni, milyen is lehet máshogyan, igényesebben élni.
fotó: Pinterest
