Egyre többször olvasható a neten az, hogy brit iskolák nagy részében arra a döntésre jutottak, hogy le kell szerelni a falakról az analóg órákat, mert a gyerekek nem boldogulnak a mutatókkal. Első pillanatban ez a hír döbbenetes, utána már nevetséges, majd elgondolkodtató és szánandó. Neves iskolák vezetői arra hivatkoznak, hogy nyugalmat szeretnének a tanórákon, de a gyerekeknek stresszt okoz a falon lévő szerkezet, és különben sem találkoznak nagyon az életük során ilyesfajta időmérővel, tehát meg kell szabadítani a gyerekeket attól, hogy ez gondot okozzon nekik.
Rögtön egy csomó kérdést vet fel bennem ez a téma: ami nincs a mindennapjainkban azt el kell távolítani? Esetleg az óra leolvasásának megtanítása nem merült fel? Hogy lehet az, hogy eddig, amióta van óraszerkezet, szinte mindenki elboldogult ezzel a”kemény” feladattal?
Az óra leolvasása valódi stresszt okoz? A tablet, az okostelefon használata nem? Ilyenfajta elbutítás tevékeny résztvevői az iskolák? Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, igyekeznek partnerek lenni abban, hogy leegyszerűsödjön minden? Mi a cél valójában?
Ha a kés és villa használata egy idő után már nehezen elsajátítható lesz(most is az már sokaknak), akkor majd kézzel eszünk, vagy beleborulva a levesestálba? Nem az a feladat, hogy a jövő nemzedékét felkészítsük a mindennapokra (is) ? Ha a kanyargós utat nem tudja követni egy autós a jövőben, akkor csak nyílegyeneseket építenek ezután?
A stresszmentes élet szajkózása egyszerűen mulatságos. Az élet mindig is tele volt küzdelemmel, harccal, nehézséggel, munkával, kihívással. Mi történt a ma emberével, hogy azt gondolja, hogy mindent meg lehet úszni? Mi zajlik a családokban, ahol azt hiszik, hogy ha megkímélik a gyerekeket minden egyes negatív helyzettől, ronda embertől, szegénységtől, kudarctól, egy vérző térd látványától, egy sáros cipő használatától, a szorzótábla megtanulásától, akkor csupa boldog gyerek fog körülöttük ülni rózsaszín felhőn? Nem az a kötelessége a családnak, a szülőknek, az iskolának, hogy arra neveljen, tanítson, hogy tiszteljük, elfogadjuk, becsüljük a másikat? Nem az lenne a legfontosabb, hogy saját képességei mentén a gyerek elboldoguljon, hogy megértse a korlátait, de rájöjjön az erősségeire?
Manapság mindenki nyugodt és boldog akar lenni, amivel nem is lenne baj, csak egyszerűen álom az egész. Egy hamis álom. Az élet tanulás, örömök, bánatok, kudarcok, sikerek sorozata, de ez ma nem természetes. Mindenki megkerülné a rosszat, a küzdelmet, és csakis a könnyebb utat választaná. Nincs könnyebb út. Ezer meg ezer gond és baj mellett megerősödünk, megpróbáljuk az életet úgy megélni, kipróbálni, megszeretni, hogy a legjobb legyen a számunkra.
Mi a csoda történt az emberekkel, hogy így elpuhultak?
Persze az is felmerült bennem nem kis iróniával, hogy jaj lesz most Svájcnak. Befellegzett az óragyártásnak, hiszen a karórákat lassan senki nem fogja venni, mert nem ismeri fel azt az egyszerű tényt, hogy negyed öt van. Vajon az arany Rolex óra a menő üzletemberek kezén ezután majd világító számlapos és természetesen digitális lesz? Tudom, hogy mindez banálisan hangzik, de nem ez a szörnyű, hanem az, hogy folyik az elbutítás a világban és azt a köntöst húzzák rá mindenhol, hogy csakis azért történik mindez, hogy könnyebb legyen az életünk.
Ha így haladunk a fejlődés szent útján, nemsokára nem kell ceruzát fogni a gyereknek, úgyis van tabletje, nem kell színeznie, mert az ujja tud e nélkül is csúszkálni a telefonon.
Vajon mi megy még ki a divatból a 21. században? Fogunk-e még pár év múlva biciklizni, sárkányt eregetni, ollót használni vagy szavakkal küldjük be a szögeket a falba és a ruhákat a mosógépbe?
Sok minden változik, de a tanulás és a tudás nem értéktelenedhet el.
Addig is ránézve a faliórámra, megállapítom, hogy esteledik, és jé vannak mutatói.
Kép forrása: Pinterest
