Margó dühöngött. Olyan erővel csapta a bögrét a pultra, hogy maga volt a csoda, hogy épségben maradt. A tej kilöttyent, de nem zavarta. Már megint hangoskodtak a szomszédban. A tévé üvöltött, valami hablaty-nyelven ordítoztak, visítoztak, amitől felállt a szőr a hátán. Ezek a jöttmentek…Ezek a senkiháziak, akik azt hiszik, hogy most övéké a világ, mert mindenki őket sajnálja. Hát ne gondolják, mert ő aztán nem szánakozik rajtuk. Maguknak keresték a bajt, nem kellett volna eljönniük.
A híradóban minden nap bemondták, hogy a háború egyre nagyobb méreteket ölt, az oroszok nyomulnak előre, és az emberek vagy meghalnak, vagy elhagyják házaikat. Margó legyintett. A tévé mindig túloz. Szülei is megélték a háborút, mégse mentek el sehová. Miért nem bújtak el a pincékben, vagy ástak maguknak árkokat, ahová behúzódhattak volna? Ehelyett Magyarországra jöttek, és itt dorbézolnak.
Magyarul sem tudnak rendesen, hallotta beszélni a fiatalasszonyt, akinek ukrán férje ottmaradt harcolni. Arra van esze, mert az országot meg kell védenie, mondogatta a folyosón fennhangon a szomszéd, a rokona. Az asszonyka lehajtotta a fejét, és csendben annyit tett hozzá, hogy muszáj volt maradnia. Mi az, hogy muszáj? Ma már katonaság sincs, tajtékzott magában Margó, hogy lenne valami kötelező? Ezek a mai nyikhajok a fűszálban is elbotlanak, honnan tudnák használni a fegyvereket?!
A vékony falon keresztül áthallatszott a mese, amit a menekült gyerek nézett. Kimozdulni nem akar, morgott az asszony nap, mint nap, nem tetszik neki a friss levegő, inkább, csak a képernyő előtt üldögél, ahelyett, hogy tanulna. Margó úgy gondolta, iskolában lenne a helye, nem a kanapén, ahol semmire sem megy a világban. Az meg végképp felháborította, hogy annyira hangosan megy a tévé, hogy még ő is hallja, pedig elmúlt hetvenöt is, és a hallása már messze nem volt tökéletes.
Váratlanul felpattant a kopott műbőr székről és a partvis nyelével megkopogtatta a falat. Nem történt semmi. Aztán még egyszer…Valószínűleg nem hallották, ami az öregasszonyt még jobban feldühítette.
Régóta nem szerette az embereket, a szomszédait meg pláne nem. Nem köszöntek rendesen, és a lépcsőfordulóban úgy rohantak el mellett, hogy gyakran meglökték a táskájukkal, amit észre sem vettek. Sok iskoláskorú volt a lakótelepen, azokat bírta legkevésbé. Délután négy után már a játszón voltak, és nem lehet azt mondani, hogy okvetlenül játszottak volna, hanem bandáztak. Pontosabban ültek a padon, cigarettáztak és a telefonjaikat nézegették. Ha zenét hallgattak, nem törődtek se istennel, se emberrel, mert azt förtelmet felerősítették, hiába szólt rájuk bárki, ha mert. Manapság már nem lehet rájuk szólni, mondta az alatta lakó egyik nap, mert képesek nekimenni az öregeknek, és ha nem is fizikailag, de szóban mindenképp kifejtetik a véleményüket. Mocskos szájúak, ahogy a szüleik.
Margó helyeselt. Legszívesebben szétcsapott volna köztük, mert nem volt még gyenge vagy magatehetetlen. Magányosan élt, de ez nem jelentette, hogy ne bírt volna közéjük vágni egy serpenyőt. Egyik délután már majdnem meglendült a keze, de eszébe jutott, hogy azt az öntöttvas edényt még a nagyanyja hagyta rá, isten nyugosztalja, és sajnálta volna tönkre tenni.
Megváltozott a világ, mondta mindenki, de senkit nem érdekelt, mennyire. A hírekben bemondták, hogy a háború közel van, és ettől jeges rémület fogta el. Tudta, hogy a hetvenöt év nem kevés, de aki megélte, aki nem beteg, nem hívja a halált. Ő még élni akart, sétálni a parkban, és elmenni egy-egy buszos kirándulásra, de csak olyanokra, amelyeken nem hosszú gyaloglásra számíthat. Az emberek nagy része azt hiszi, az öregeknek nincsenek vágyai vagy tervei. Sokaknak biztosan nincs, de ő nem tartozott közéjük. Egész életében fitt volt, nem hagyta el magát. Gyerekei, unokái pár éve külföldre költöztek, nem látta őket csak nagy ritkán. Utált azokon a kütyükön keresztül beszélgetni velük, mert nem mindig sikerült bekapcsolnia. Olyankor átszaladt a szomszédba, ahol az a fiatal pár lakott, akik befogadták a menekült anyát meg a gyerekét. Szilvike mindig kedves volt hozzá, talán túlságosan is. Egyszer még megolvad a szájában a méz, gondolta, de azért visszamosolygott. Értett a géphez, amit a fia vett neki, szóval nem bánthatta meg.
A zene és a kiabálás, ami a tévéből jött, felerősödött. Mintha valakit üldöztek volna, aztán sikítás és robbanás hallatszott, majd kellemetlen röhögés. Elviselhetetlen volt. Miért kell ezt nézniük? Miért nem mennek már a fenébe? Szilvike is meggondolhatta volna, kiket fogad be. Azt magyarázta neki, hogy távoli rokonai, de őt nem érdekelte. Legyenek, csak maradjanak otthon, vagy legyenek halkabbak.
Úgy érezte, szétveti az ideg, a partvissal hiába ütötte a falat, ügyet se vetettek rá. Végkép elege lett. Piros arccal kivágta az ajtót, és átsietett a szomszédba. A folyosót épp felmosta valaki, az a szerencsétlen nő, akit tavaly hagyott el a férje. Épp csak köszönt neki, de a nő elfordította a fejét. Még mindig haragszik, fintorodott el. Pedig ő csak annyit mondott neki, hogy érdemes lenne lefogynia, a férfiak nem szeretik a kövéreket. Ezzel mi a baj? Igazat mondott, a nő valóban nyomott vagy száz kilót. Nem értette, miért húzta fel az orrát, ő csak kimondta az igazságot.
Megállt a barna bejárati ajtó előtt és bezörgetett. A csengő rossz volt már egy ideje, azzal nem vesztegette az idejét. Nem hallotta, hogy közeledik-e valaki, de amikor újra dörömbölni akart, az ajtó kinyílt, és egy fekete hajú, vékony nő jelent meg.
– Te süket vagy? – kérdezte minden köszönés nélkül. – Nem bírod lehalkítani a tévét?
– Süket? Nem értem, mit mondani…– hangzott a válasz. – Az idegen arcán meglepetés ült, szemmel láthatóan nem tudta mire vélni a haragos öregasszony jelenlétét.
– Mi az, hogy nem érteni? Halkítsd le a tévét, vagy ha nem tetszik, takarodjál haza! – kiáltott rá.
– Á, haza – komorodott el a másik. – Haza nincs. Itt marad kis idő.
– Nem érdekel, hogy nincs hazád, minek jöttél ide? De ha már itt vagy, alkalmazkodjál! Más is élni akar, nemcsak te.
A nő széttárta a karját. Nem tudta, mit akarhat tőle a vörös arcú öregasszony, de azt sejtette, hogy nem kedvességből kiabál vele.
– Sajnálom, nem érteni…Majd Szilvia megkérdezi, mit akar.
Margó áthatóan az arcába bámult. Ostoba, gondolta. Annyira sötét, hogy nem fogja fel, mit mond neki.
– Menjetek haza, oda, ahonnét jöttetek! – kiáltotta, majd sarkon fordult és elviharzott.
Egész este fortyogott. Megnézte a Gyilkos sorok következő epizódját, aztán a Szerelem útvesztőit, ami a kedvence volt. Alig vette észre, hogy halkabb lett minden a fal túloldalán, mivel ő is felhangosította a saját tévéjét. Már nyolc óra is elmúlt, amikor csengettek. Kinézett a kémlelőlyukon, és Szilvikét látta toporogni ajtaja előtt.
– Jó estét, Margó néni! – mondta neki kedvesen. – Valami gond volt ma? Segíthetek valamiben? Szonja szólt, hogy keresett bennünket.
– Az az asszony … – válaszolta mérgesen. – Az a nő úgy ordíttatja a tévét, hogy megsüketülök.
A szomszéd nő elkomorodott. Nem válaszolt azonnal, Margó pirosló fejét nézte, és az járt a fejében, hogy mennyire magányos ez az asszony. Tudta, hogy gyerekei nem látogatják, unokáit évek óta nem látta.
– Miért nem mennek haza? Már eleget voltak itt! – kiabálta Margó idegesen. – Mindenkinek joga van a nyugalomhoz.
– Igaza van.
– Akkor meg tegyen valamit! Szóljon rá, vagy rendőrt hívok!
– Margó néni…– kezdte a nő, akinek lába idegesen remegett. Nem akart kiabálni, de kedves sem tudott lenni. Nehezen szedte össze magát.
– Tudom, most azzal jön, hogy menekültek…Meg a háború. Ez nem jelenti, hogy másnak is szenvednie kell. Itt nincs háború, hát ne is legyen! – folytatta Margó.
– Szonja fia egyik fülére megsüketült a bombázásokban. Egész éjjel remeg a sötétben. Azért nézi ilyen hangosan a mesét.
Margó egy pillanatra megmerevedett. Látta már a beszari szőke fiúcskát, aki nem köszönt neki. Azt mondta magának, hogy lám, Ukrajnában sem divat a jó modor. Fel se merült benne, hogy nem hall.
– Nem hall? – kérdezte engedékenyebben.
– Alig. És nagyon fél. Éjjelente bepisil, pedig ötéves is elmúlt. Érti már?
– Értem – válaszolta Margó.
– Háború van. Ők el tudtak jönni, de Szonja húga ott maradt. A férjéről két hete nem tud.
– Értem – ismételte Margó. Arcán nem sok érzelem tükröződött. – És mikor mennek vissza Ukrajnába?
Szilvi kinyitotta száját, majd becsukta. Nem akart ordítani, csendes szó meg nem préselődött ki belőle. Várt pár pillanatot.
– Soha. Nekik már nincs olyan, hogy haza, hát nem érti? – Hangjában nem volt erő. Elszállt mind a rövid beszélgetés alatt.
Margó bólintott és becsukta az ajtót.
Kép forrása: Pinterest
