Ő volt az. A lépcső aljára borult, meztelen bokája kikandikált hosszú szoknyája alól. Közelhajoltam. A szívem gyorsvonatként zakatolt mellkasomban, kínjában sípolva-kattogva- pöfékelve, mikor engedtem, hogy megtöltse az orrom az éles levendulaillat úgy, hogy a fűszeres parfüm táncot lejtett bennem.
Bőre olyan volt, mint a fátyol húsán és csontjain, melyen az erek vékony patakokban
csordogáltak. A szemei éppen a lépcső korláton néztek keresztül. Talán a falakban gyönyörködtek, de árnyalta őket egy kis szomorúság. Az íriszek egykor moha és pitypangok színeiben fénylettek, de már csak odaveszett örökségű üvegbúráknak tűntek a merev arc keretében.
Nem értettem, hogyan maradhatott úgy is szép, hogy ajkai megteltek a vérrel, ami a lépcsőről csöpögött. Talán megvetettem ezért a boszorkányságért, talán megingatta a bátorságomat.
Semmi sem zárhatta ki a tényt, hogy Eliza halott volt, és immár senkié sem. Felszabadult.
Ebben a hófehér ruhában mégis olyan volt, mint egy menyasszony.
Kellemes borzongás töltött el hisz tudtam, idebent a fejemben Eliza örökké élni fog. Arcomat mosolyra húzta a fájdalom és felszegtem a fejem. Ekkor egy pillanatra eltűntem a
koszos lépcsőházból, a kordonszalagok mögül, a villódzó falak rabságából. Csak én voltam,
és a sötétségem. Aztán odalépett hozzám a detektív. Hanyagul, zsebrevágott kézzel állt, talpig öltönyben. Csak egy pillantást vetettem rá, de azt a pillanatot is tökéletesen elkapta.
Megrezzentem.
-Szebb napokat!
A férfias kisugárzás és a rövidre nyírt, szénfekete haj ellenére egy fiatal nő szólt hozzám.A
köszönés rejtett cinizmusa is meglepett.
-Amanda Morton – ezzel (a nyíltan álnévvel) nyújtott kezet, amit elfogadtam, de zavart a közvetlen mosolya.Nem tűnt féleszűnek, mint a kiérkezett rendőrök, akik csak vitatkoztak vagy kelletlenségükről dörmögtek. Én is bemutatkoztam, majd visszafordultam a lépcső felé, de feszülten figyeltem a nőt a szemem sarkából.Amanda Morton azonban egy szót sem szólt. A holtat nézte, de olyan ábrázattal, mintha galériában ácsorogna egy festmény előtt. Én viszont kérdésekre számítottam, kacifántos, eszelős kérdésekre, amik hurkot kötnek a nyakam köré, és egyre erősebben szorítják.
Ahogy teltek a percek, tenyerem izzadni kezdett, így zsebre vágtam őket. A falakra
meredtem, s hogy eltereljem a figyelmem, számoltam a tulipánokat a lila tapétán. Kezdtem
elveszíteni az önuralmam.Fel nem foghattam, miért mutatkozott be, ha nem akart semmi
érdemit közölni vagy részvétet nyilvánítani, és miért áll szótlanul mellettem idáig. Tudnia
kellett valamit. Nem sétálhattam csak úgy el, viselnem kellett a némaságot, hogy ne keltsek gyanút. Meg sem próbáltam hajam mögé rejteni vöröslő füleimet, szilárdan, megingatlanul álltam, aztán, hogy megtörjem a csendet, megszólaltam.
-Ne haragudjon, de ugyan miért nézi olyan rendületlenül?-szegeztem neki a kérdést, magamra erőltetve egy halvány mosolyt, hasonlót, amivel ő köszöntött.
Az addig láthatóan gondolataiba süppedt nő most felkapta fejét, hogy újra felvegye velem a szemkontaktust. Úgy tűnt, azt hiszi, az a legnagyobb fegyvere, ha a lelkembe fúr a
tekintetével.
-Érdekes az a tintafolt a bal kisujján, nem?
Ledermedtem. Félve pillantottam a hulla kezére, és elborzadtam a felismeréstől.
Bólintottam, de elfehéredett arcom elárult. Morton minden erejével leszorította arcizmait,
nehogy elvigyorodjon, és ez dühített.
-Az íróasztala és a konyhapult is a bal kezéhez volt igazítva.Mit keres a pisztoly a jobb
kezében?
-Honnét tudjam?-csattantam fel zaklatottan. – Ostobaságokat hord össze. Mit számít, melyik kezével lőtt, ha meghalt? – a hangom ekkor megbicsaklott.
-Nem ismerte elég jól, hogy eszébe jusson a jó kezébe tenni…
-Dehogynem! – harsogtam túl a nyomozót patakzó könnyekkel. – Ismertem.Ő volt a levegőm, az életem adtam volna érte!
Megragadtam Amanda Mortont az ingjénél fogva és magamhoz húztam, hogy érezze a
leheletem, mikor suttogva kiejtem a számon az igazságot.-Szeretetből tettem!
A nő ellökött magától, a látványomtól undor ült ki az arcára. Én megrémültem ettől a
kifejezéstől, így összeszorult mellkassal hátat fordítottam. Így viszont Elizával találtam
magam szemben.
Átléptem a szalagokat.
A háttérzajok, a rendőrök figyelmeztetései, kiáltásai elmosódtak, csak Őt láttam magam
előtt, olyan tisztán, mint még soha azelőtt.Én szurokban fürödtem, de ő ragyogott. Aztán
éreztem, hogy rávernek a lábamra egy gumibottal, és térdre rogyom, de tovább kúsztam,
négykézláb, a feleségem nevét ismételgetve fohászként. Félájultan kinyújtottam felé a kezem, de nem értem el a bokájáig, csak a tűsarkújában tudtam megkapaszkodni. Suttogni akartam hozzá, kedvesen, mint egykor, hogy mindentől megvédem.
Amíg magamra nem hagy.
Kép forrása: Pinterest
