V32. Valéria, Vivien vagy Vera? A szám gondolom a kora. Nem, nem fogok kombinálni, se találgatni, határoztam el. A tények attól nem változnak, hogy teszek hozzájuk, vagy elveszek belőlük. Az járt a fejemben, hogy a megcsalásban okvetlenül hibás mindkét fél? Tényleg rossznak kell lennie az egyiknek, hogy a másik lépjen? Azt hiszem, nem. Semmiképp. Van olyan, hogy a másik nem elég. Hogy én hibáztam-e? Fogalmam sincs. Nem vájkálok a lelkemben most.
Van ez a csaj, akinek annyira jó a parfümje, hogy érte hazudik a férjem. Vagyunk mi, a fiam és én. A mérleg két oldala. A szokásos, a semmiben nem új helyzet. A legtöbb férfi mindent akarna. Tudom, hogy Domokos szeret minket. Épp úgy, ahogy az ember a palacsintát vagy az újonnan vett bőrkabátját. Tetszik neki, tán még dédelgeti is, hiszen puha, a palacsinta meg édes is, de minden nap nem szeretné azt enni. Ott az a nő, aki más. Talán egy hamburger vagy rakott tészta? Variálható.
A kérdés egy ilyen helyzetben mindig ugyanaz: hogyan tovább? Fájjon és dögöljek bele? Tűrjek, mert a család szent? Mi lenne jobb a fiunknak, aki mindkettőnket szeret? Akarok-e neki egy megkeseredett anyát és egy boldog apát? Vagy robbanjon a bomba, ahogy mindegyik, ami időzítve van. Az a szemét telefon elárulja az emberiséget. Hazugok és csalók voltak mindig, de a telefon most feltárja őket. Jó, bele kell nézni. Vagy nem kell belenézni.
Ültem az egyre erősödő szélben, és fáztam. Kívül-belül. Kellett volna valamiféle tervet kovácsolnom, valamit bosszút kitervelnem, de üres volt a fejem. A parfüm illata azonban emlékeztetett a valóságra. Igen, van valaki, aki nálam fontosabb. Egy erős nő összecsomagol, egy gyenge hallgat vagy balhézik. Én meg nem vagyok egyik sem, mert percenként mást gondolok. Hol üvöltenék, hol meg elmerülnék a bánatban. Emlékeztetnem kell magam, hogy élek, hogy emberből vagyok, és abból van a férjem is. Hogy jó vagy rossz, nézőpont kérdése.
Nem tudom, mennyi ideig töprengtem a hidegben, mire rájöttem, mit fogok csinálni. Felálltam, és hazaballagtam. Az üres lakásban már nem kísértett az illat. De fogtam, és minden cseppjét ráfújtam a férjem ingjeire, nadrágjaira. Aztán felnyaláboltam mind, belegyömöszöltem a legnagyobb bőröndbe és kiraktam az előszobába. Elővettem egy cetlit, és ezt írtam rá:
Mire hazaérek, ne legyél itthon. Vidd el a holmidat, ahová akarod, ahol szagolhatod őket kedvedre. Ne keress, nincs miről beszélünk, a gyerekkel kapcsolatban majd megegyezünk.
Ennyi. Nem részleteztem, nem szitkozódtam, tudtam, hogy érteni fogja. Okos ember, miért ne értené? Azzal elmentem Bencéért az oviba. Útközben még vásároltam, és miután felvettem őt, beültünk a Mekibe, amiért a fiam nagyon hálás volt. Reméltem, hogy mire hazaérünk, az előszoba üres lesz. Hogy közben miket gondoltam, minek ecseteljem? Addig cselekedtem, amíg erős voltam. Tudtam, hogy lesz összeomlás, megbánás is, sejtettem, hogy higgadtságom elszáll.
Bence megszokta, hogy apja későn ér haza, fel se tűnt neki, hogy nincs otthon. A bőrönd nem volt már ott, de nem volt a cetli se. Egy kérdés, egy magyarázkodás se jött a férjemtől. Tudta és tudtam, hogy nincs miről beszélnünk. Ez nem terápia, ahol vájkálni kell a másik lelkében, a miénkben meg olyan mélyre kell ásni, hogy az aljáról alig lehet visszakapaszkodni.
Amikor lefektettem a fiamat, ledőltem a kanapéra, és a plafonra bámulva az járt a fejemben, hogy nem ettem aznap. Még a gyerekkel se. Felálltam, kicsit megszédültem. A konyhaablakban egy galamb parádézott. Buta fejével ide-oda sétálgatott, de ennivalót nem talált. Legszívesebben elhessegettem volna, de amikor megfordultam, hogy kenjek magamnak egy kenyeret, észrevettem, hogy a madár valakire vár. Pontosan úgy, ahogy én. Valakire, aki csak hozzá tartozik. Aki hozzám tartozott eddig, az most elment. Amikor megérkezett a másik, és csőrével megbökte a várakozót, elsírtam magam. Annyira giccses és szép volt a jelenet, hogy a végén felkacagtam. Nem nevetés volt az, hanem kínba fulladt harsogó röhögés.
A telefonomra pillantottam. Talán ideje lenne felhívnom Vandát, hogy elújságoljam neki, hogy idilli életem véget ért. Ezt jósolta eddig is, szólnom kell neki, hogy lottózzon, a megérzései bejönnek. Ekkor láttam meg, hogy barátnőm előző napi történetben feltett egy képet. A tenyerében egy üveget tartott. Igen, parfümösüveget. Mellé egy szót írt: Csodálatos.
Mindenki azt hihette, hogy ez egy reklám. Én se gondoltam volna mást, de most tudtam, hogy annak szól, aki adta. V32 kilépett a fénybe, csak én nem vettem észre. Domonkos se, bár, ő nincs fent a Facebookon.
Vége
Kép forrása: Pinterest