Szeretném azt hinni, hogy ez az eset nem gyakori. Szeretném azt érezni, hogy csak egy idiótát láttam, akinek az IQ-ja kisebb, mint a lábmérete. Bár így lenne! Elmesélem.
Az egyik élelmiszerboltban álldogálok a kassza előtt, amikor mögém beáll egy család. Apa, anya és egy karonülő gyerek. Apa férfi, anya nő, Magyarországon vagyunk, kisvárosban, nem az ország legelmaradottabb részén, hanem Pest megyében, sima szerda délután. Vitatkoznak. A nő mond valamit, a férfi válaszol. Huszonévesek, nem régóta lehetnek együtt. Ezt azért említem meg, mert még egymásra unni sem lehetett nagyon idejük. A nő megint mond valamit, tényleg apróságot, olyasmit, hogy még el kellene menniük a zöldségeshez is, mert nincs otthon semmiféle gyümölcs, amikor a férj odalök valamit, de nem hallom, pakolok fel a szalagra. Kisvártatva azonban felordít: Kussoljál már! Nem érted?
A lány, merthogy fiatalka, a gyerek is az a karján, nem válaszol. Én felkapom a fejem, visszafordulok, de nem szólalok meg. Előttem egy hölgy félhangosan annyit mond: most kellene pofán vágni…
Egy fiatal srác, aki nem tanulta meg, hogyan kell és lehet bánni egy nővel. Nem tudja, hogy mit érdemelne a gyereke anyja, sosem mondta el neki senki, hogy ilyen szavakat nem használ az, akinek van szíve, kultúrája és fogalma a tiszteletről.
Szeretném hinni, hogy lesz majd valamikor egy olyan világ, ahol a férfiak nem mernek és nem akarnak hasonló módon üvölteni egy nővel sem otthon, sem odahaza. Szeretném hinni, hogy egyszer majd a férfiak eljutnak arra a szintre, hogy nem attól érzik magukat különbnek, hogy minek születtek, hogy mi van a lábuk között. Olyan társadalomban akarok élni és dolgozni, ahol a nőket nem azért fizetik, értékelik kevésbé, amiről nem tehetnek. Nem azért osztályozzák, rangsorolják, verik, fojtogatják, ölik meg, mert könnyű elbánni velük.
Szeretnék egy olyan országot, ahol a nők jogai nemcsak papíron egyenlőek a férfiakéval, ahol a társadalom nem hibáztatja őket, ha csinosak, ha rövid a szoknyájuk, ha kilátszik a combjuk, ha szülnek, ha nyilvánosan megszoptatják a kisbabájukat, és ahol a nők nem vitatkoznak azon, melyik szülés az értékesebb: a hagyományos vagy a császár.
Szeretném megérni azt az időszakot, amikor egyetlen egy férfi se minősíti hisztinek a véleménynyilvánítást, amikor nem gondolja, hogy a pénz számolva, a nő verve jó, és a megcsalást egyformán elutasítja bárki, mindegy, milyen nemű.
Azt akarom, hogy legyenek nők, anyák és apák, akik olyan fiúkat nevelnek, akiknek elmondják, hogy bántani egy nőt gyávaság. Bántani és megalázni szavakkal, aljas dolog. Megütni, megerőszakolni, borzalmas bűn, és az igazságszolgáltatás a nők elleni erőszakot, gyilkosságot keményen bünteti. Nem három-négy évet kap, aki megölte párját, amelyből félidőben szabadul, hanem ötven évet vagy életfogytiglant, amely sose csökken a felére. Szeretném, ha a mai fiatalok arra tanítanák, nevelnék gyerekeiket, hogy az erőszak nem célravezető, hogy nem ököllel kell elintézni a vitákat, és hogy soha senkinek nincs joga megalázni, megszégyeníteni a másikat sem a családon belül, se nyilvános helyen.
Abban bízom, hogy lesznek majd olyanok, akik ki mernek állni a bántalmazottakért, hogy soha senki nem jön azzal, hogy az áldozat a hibás, mert ott volt, mert kihívóan öltözködött vagy viselkedett, és minek ment oda…
Kussoljál már, ordította ez a fiú, és bánt, hogy nem szóltam közbe. Bánt, hogy én magam sem voltam bátrabb, mert féltem. Nem vagyok közömbös, de mégse mertem leteremteni, félve attól, hogy talán kés van nála, vagy épp engem is leordít, és nem lesz, aki megvédjen.
Sok dolog van még égen és földön, amin változtatni kell idehaza és az emberek gondolkodásmódjában. De az elsők közé tartozik az, amikor mi nők kiállunk egymásért, amikor kiállunk magunkért. Erre sokkal nagyobb szükség van, mint bármire manapság. Ideje van a bátorságnak, a hitnek és szebb jövőnek, amelyben a kulturált beszéd és viselkedés alap.
