Anasztázia meghalt, és ezt a család egy része nem titkolt megkönnyebbüléssel vette tudomásul. Különösen István és a felesége sóhajtott fel, mert nélküle sokkal könnyebbnek képzelték az életüket. Nem beszélve arról, hogy nem maradt rajta kívül senki, akivel harcolniuk kellett volna a papa örökségéért.
Amikor kiért a rendőrség, a halottkém és a helyszínelők, hamar megállapították, hogy önkezével vetett véget az életének. Valószínűleg megelégelte, nem beszélve arról, hogy beteg volt. Ezt Marcello közölte a nyomozóval, aki hosszan bámult az arcába, és látszott rajta, hogy kételkedik a szavában.
– Maga kicsodája? – kérdezte némi megvetéssel a hangjában. Már azelőtt ítéletet mondott, minthogy meghallgatta volna a választ, ami annak volt köszönhető, hogy családjában volt hasonló korkülönbséggel „megáldott kapcsolat”, amely szétválasztotta a családtagokat. Most is erre gyanakodott, de igyekezett nem mutatni megvetését. Nem volt sikeres ebben, ezt a fiú is azonnal észrevette.
– A titkára. Segítettem neki eligazodni a technika útvesztőiben. Idős hölgy volt, nem értette az internet világát.
– Valóban?
– Tudja, nem könnyű ebben a világban öregnek lenni…
A nyomozó bólintott, mintha egyetértene vele, de alaposan megnézte magának.
– Maga hol volt, amikor a baleset történt?
– Nem tudom, mikor történt, én csak a sikoltásra jöttem ki a szobámból, egyébként is ott voltam vacsora után végig. Fájt a fejem.
– Egyedül volt?
– Igen, teljesen. Szerettem volna pihenni. – Tekintete a távolabbról őt bámuló Millára tévedt. Elmosolyodott, ami nem kerülte el a nyomozó figyelmét.
– Értem. Szóval pihent…Tudja ezt valaki igazolni?
– Mondom, hogy egyedül voltam. Nincs alibim, de ez azt jelenti, hogy gyanúsít valamivel?
– Nem, de most mindenkit ki kell hallgatnom, és persze mindenki gyanús is, aki a házban volt.
– Nem azt mondták, hogy öngyilkosság lehetett? – lépett közelebb Milla, aki sápadtan meredt az idegenre, de volt benne annyi lélekjelenlét, hogy mert kérdezni.
– Nagyon úgy tűnik, de erre biztos választ nem adhatok. Volt valami, ami miatt meg akarhatott halni? A titkára szerint beteg volt.
– Nem tudom, nekem nem mondta el. Látszólag egészséges és fitt volt, nincs igazam, titkár úr? – Milla hangjában volt egy csepp gúny, amely azonnal feltűnt a fiúnak.
– Egyébként mi volt a baja?
– Rák! – mondta Marcello, és látszott rajta, hogy tudja, mit beszél. Különben is ki találna ki ilyesmit egy ilyen tragikus pillanatban? A nyomozó megcsóválta a fejét és elnyomott egy ásítást. Nehéz hete volt, nem bánta volna, ha azonnal öngyilkosságnak minősítik a dolgot, mert haza szeretett volna menni aludni. Mégse tehette, inkább a ház urát és asszonyát kereste meg, majd a szolgálóval beszélt, aki még mindig nem tért magához a sokktól.
– Jól vagy? – kérdezte Marcello Millától ahogy magukra maradtak. – Nem sejtettem, hogy ez lesz az este vége. Reméltem, hogy együtt lehetünk egy kicsit.
– Miért mondtad, hogy a szobádban voltál? – kérdezte a lány halkan.
– Mert ott voltam. Fürödtem, és hozzád készültem.
– Marcello…
– Mi van, Milla drága? Nem hiszel nekem?
A lány nem mosolygott. Látta amint a fiú kilép a szobájából ,és elindul lefelé a lépcsőn épp akkor, amikor ő ajtót nyitott az apjának. Csak egy fél másodperc volt, de jellegzetes alakját nem tévesztette össze senkivel. Vajon miért hazudik? Köze lenne Anasztázia halálához? Ebbe a gondolatba beleborzongott. Nem lepődött volna meg, mert bár nagyon tetszett neki, nem volt benne biztos, hogy talpig becsületes és tisztességes. Félt tőle, de vágyott is rá. Pontosan úgy, ahogy a jókislányok a rosszfiúkra, akik idővel velük se viselkednek kedvesen. Mégis mindenki jobban kedveli őket, mint az unalmas jófiúkat.
– De hiszek. Csak…
Ebben a pillanatban megjelent Maxi, aki alig állt a lábán. Hogy részeg volt vagy szívott valamit, nem lehetett tudni, és mielőtt bárki bármit mondhatott volna, nekiesett az apjának, és az ordította, hogy gyilkos.
A férfi arcára fagyott mosollyal fogadta a kitörését, különösen azért nem mutatott sok érzelmet, mert ott állt mellette a nyomozó, aki kifejezett érdeklődést mutatott a jelenet iránt.
– Maxi! Elég legyen! – kiáltott fel az anyja, és elkapta a fia karját, amellyel megütni készült az apját.
– Anya, te ne szólj bele! Te nem tudsz semmit, és ha tudnál is, akkor is a homokba dugnád a fejed!
Az asszony ekkor teljes erőből pofonvágta a fiát, aki megtántorodott, de nem esett el. A társaság tagjai egymásra néztek, majd a nőre, akinek arcáról sütött a megvetés.
Folytatjuk…
