Arról senki nem szólt, hogy mihelyt anyává válik az ember, erős szorongás uralja majd a napjait. Mindenki mesélt a szülésről, a fájdalmakról, a szoptatásról, de a félelemről nem. Márpedig én pokolian félek. Anyaként ezer dologtól lehet félni. Próbálom jól csinálni, nem is gondolok rá, hiszen sokszor alig élek a fáradtságtól, de az aggodalom nem kérdezi meg, tegyen-e rá egy lapáttal, vagy kerüljön-e el, mert épp nem érek rá. Mostanában, ha belépek egy boltba, elfog valami rettenetes nyugtalanság, amely lebénít. Nézek a sorok között meredten, azt se tudom, mit akartam, mi hiányzik otthon, nem emlékszem, miért is jöttem be, de arra se, hogy mit merre találtam hetekkel ezelőtt. Érzem, hogy elfog a szédülés, nyirkos lesz a karom, és mintha rám akarnának dőlni a falak.
Mióta megszületett a pici, szinte nem merek levegőt venni. Már abban sem vagyok biztos, hogy azt jól csinálom. Nyitott szemmel fekszem esténként az ágyban, bámulom a plafont, és nem akarom elhinni, hogy én, aki addig határozott és rátermett voltam, hirtelen egy rongybaba lettem. Nem messze alszik tőlem a babám, akit én akartam a világra, azaz mi ketten, de nem vagyok biztos benne, hogy jól meggondoltuk. Mi van, ha nem leszünk jó szülei? Mi van, ha ez a világ nem fogja őt kímélni, és beteríti a maga gonoszságával.
Most még csak eszik, alszik, nem lát, nem hall semmit, csak engem, csak bennünket szeret, de mi lesz később. Tudok-e majd olyan anyja lenni, amilyen szeretnék? Mindenki tervekkel, célokkal indul neki, fogadkozik, ahogy én is, de ha nem megy, beleroppanok-e? Még alig telt el pár hét a földi létéből, én mégis azt érzem, hogy meghalt bennem a lány, aki voltam. Ilyesmit persze nem szabad kimondani, mert tabu, hiszen boldogan kellene röpködnöm az anyaság puha felhőjén, de nem megy.
Minden pillanatban félek valamitől. Ha nem eszik eleget, akkor attól, ha csuklik, akkor meg egyenesen ledermedek. Valaki mesélte, hogy az unokatestvérem egy napon elkezdett csuklani, és addig abba se hagyta, amíg meg nem halt pár hetesen. Ezért azonnal felkapom, ha meghallom, hogy elkezdi. Félelmem annyira erős, hogy enni is alig tudok. Nincs tejem kezdettől fogva, és ez szintén elborzaszt. Az emberek arról papolnak megállás nélkül, mennyire szép a szoptatás, mekkora erőt jelent a kialakult kötődés, és azonban rossz anya vagyok. Készítem a tápszert, és hagyom, hogy a spéci üvegből kiigya, miközben pokolian fáj a szívem, hogy nem a testem táplálja. A legutolsó bantu asszony is képes szoptatni, én vajon miért nem? Megittam a világ összes teáját, tejserkentő sörét és literszámra iszom a vizet, vajon mi lehet a gond? Most pocsék anya vagyok?
Félek a világtól, amire nincs felkészülve a babám, de én magam sem. Anya lettem, vagy csak egy lány, aki gyereket szült? Mikortól anya az anya? Kellene valami eufórikus boldogságot éreznem, vagy természetes bennem a fokozatosan kialakuló közöny? Hazugság, nem közöny, amit érzek, inkább mindenre rátelepedő rettegés. Vajon érzi-e a baba, hogy mennyire félek? Nézem apró, kerek arcocskáját, és nem akarom elhinni, hogy megfogant, hogy közénk kívánkozott. Tényleg úgy érezte, hogy képes leszek jól nevelni? Úgy hitte, jó szülőket választott? És ha ki fog derülni, hogy egy sárkány vagyok, aki majd türelmetlenül ordibál, és folyton a tévé elé teszi, mert nem tud másképpen megnyugodni? Sem ő, sem én.
Egyedül vagyok itthon. Egyedül a fehér falak között, és senki nem érti a gondolataim. Mondanak pár közhelyes mondatot, vagy megsimogatják a fejem, mint a nyolchetes kiskutyának, közben meg menekülnének, mert nem ezt várták. Csecsemőillatú rózsaszín szobákra számítottak, boldog mosolyú, fáradt anyukára, aki a föld felett lebeg, de egy aszott arcú idegent találtak, aki nem hasonlít arra a lányra, akit pár hete még láttak bennem. Elmosolyodom nagy erők árán, nehogy teljesen elborzasszam őket, közben meg alig várom, hogy elmenjenek, nincs türelmem a tanácsaikhoz.
Kinek mondhatnám el, hogy szorongásom bekúszott a bőröm alá, ráragadt a frissen festett falakra, és ereimből süt a kétségbeesés? Anya megdöbbenne, és nem értene. A férjem anyja mégúgy se. Hol van az a világ, amelyben újra az lehetek, aki voltam? Örülnöm kellene ennek az állapotnak, a szép bútoroknak, a gyönyörűséges kisruháknak, de én nem látok mást, csak a falakon lecsorgó magányt. Hiába nevet a pici, összerezzenek a hangjától, és attól félek, talán nem is nevet, csak kínlódik, mert nem adtam neki eleget enni vagy nem büfiztettem jól. Próbáltam beszélni ezekről a férjemnek, aki apuka lett, de csak nézett rám idegesen, és láttam rajta, hogy kifutna a világból, ahogy engem hallgat.
Tudta ő, hogy nem lesz egyszerű, de csak a gyerekünkre gondolt, és eszébe se jutott, hogy majd én leszek, aki gondot fog okozni. Látom a szemén, hogy megdöbben, tanácstalanul körbepillant, és legszívesebben tényleg elfutna, de erőt vesz magán. Jó ember, érti a dolgát, nem hagy cserben, bár szenved tőlem. Hiányolja a lányt, akit elvett, aki bolond dolgokra volt képes, és aki önmagához mérten szép volt. Az a lány tetszett neki, szerette megölelni, de most nem tud mit kezdeni egy bálnával, aki az ágyon sír. Egy bálnát nem szívesen simogat az ember, különösen, ha még harapós is. Szeretné, ha a régi lennék, de nem vagyok. A régi testem eltűnt, vele együtt a lelkem is. Mintha akaratomon kívül kicseréltek volna. Engem, aki úgy hittem, a világ stabil, és aki bajba kerül, az gyenge. Most én se vagyok más. Puha, ernyedt rongybaba, akit elnyel a sötétség.
Éjszaka van. Nem zakatol bennem a csend, inkább pihen pár pillanatig. Szeretném megfogni, a szememre fektetni, hogy érezzem, elbújhatok benne. Kint felvakkan egy kutya, aztán még egy, és én elalszom pár másodpercre, hogy utána újra marokra foghassa szívemet a félelem.
Kép forrása: Pinterest
