Két lányom van, huszonhét és huszonnégy évesek. Még a fészekmelegben éldegélnek, itthon. Mondhatnánk, hogy ez jó, mert mellettem vannak, mert tudok róluk. De ez nem igaz. Mindkettő befejezte a sulit, a nagyobb az egyetemet, a kisebbiknek is van szakmája, de egyikük se dolgozik. Próbáltak több alkalommal is elhelyezkedni, de hosszabb-rövidebb idő után feladták. Hallgattam én a rossz főnök, szar munkatársak és körülmények szöveget bőséggel, és az elején még sajnáltam is őket, hogy jaj, szegények, milyen világba cseppentek.
Lassan kiderült aztán, hogy voltak más problémák is. Egyikük se tűrte a monotonitást, Laura nem bírta a vendégek csacsogását se, ami fodrász lévén nem kis adagokban zúdult rá. Hiányolták a telefont, olykor a wifit, kevés volt az ebédidő, sajnos a főnök nem vette észre, mennyit dolgoznak, és minden kis dologért ugráltatta őket. Panasz panasz hátán jött, a végén feladták, és most mindketten itt élnek a nyakunkon. Lehet ezt szépíteni, de ez az igazság. Reményük sincs, hogy egyszer önálló egzisztenciát teremtenek, és reményünk nekünk sincs, hogy majd megértik, mi nem fogjuk eltartani őket folyamatosan. Persze, mondhatja mindenki, hogy ez nem az a világ, mint régen, mások a feltételek, de akkor is. Minden világ más, és a benne élő valószínűleg a régit érzi jobbnak, elviselhetőbbnek.
A lányok egész nap unatkoznak, barátnőznek, és csetelnek vagy a jó ég tudja, mit csinálnak a telefonon. Egyikben se látom a becsvágyat, hogy többet akarjanak a pillanatnyi állapotnál. Persze pénzük nincs. Mi fizetjük a telefont, a ruháikat és mindent, ami egy kisgyereknél természetes, de náluk már nem. A barátnőm értetlenkedve csóválja a fejét, mondván, mások is így élnek, hisz nincs lehetőségük változtatásra.
A másik barátnőm állítja, hogy ő rég kitette volna őket, mert maguktól soha nem hagyják el a fészket, ahol kényelmes nekik. Az apjuk azt mondja, adjunk még nekik időt, szemmel láthatóan nem érettek. Könyörgöm, akkor mikor lesznek? Huszonhét évesen másoknak már két gyereke is van, de legalább munkája. Ne higgye senki, hogy nem próbáltam beszélni velük. Hol az egyik utált, hol a másik, és felváltva közölték, hogy nem hitték rólam, hogy ennyire rossz anya vagyok, és ők ilyen feleslegesek idehaza. Felvázoltam nekik a napjukat, mire Rebeka közölte, hogy ő rengeteget tanult, és nem tehet róla, hogy nem veszik fel egy céghez se ügyvédbojtárnak, irodába meg nem megy, ott mindenki hülye.
Itthon egy szalmaszálat se tesznek keresztbe, maximum a szobájukat takarítják ímmel-ámmal, de nekik nem tűnik fel a mosogatóban felhalmozott edény, de a szennyes sem, ahogy a fürdőszobacsempe foltjait se látják. Volt már nem egy veszekedés köztünk, amikor megmutattam nekik, hogy miből áll a lakás, szájbarágva elmeséltem, hogy nem cseléd vagyok, mire bólogattak, majd egyetlen alkalommal elmosogattak vagy kiteregettek és utána maradt minden a régiben.
Én már nehezen bírom, hogy folyton utánuk kell pakolnom, no meg az apjuk után, aki az idő előrehaladtával nemhogy megtanulta volna, hol a szennyestartó, esküszöm, még arról is leszokott, hogy naponta cseréljen inget. Életünk a mostani szakaszában minden, csak nem kiegyensúlyozott. A beszéd és a veszekedés nem segít. Akkor vagyok nyugodt, ha elmegyek dolgozni, kivéve, ha ott is felbosszant valaki azzal, hogy közli, minden nevelés kérdése. Ha ez így lenne, biztosan nem lennének pofátlanok a gyerekeim. Tudom, hogy nagyon kíméltem őket, amíg iskolába jártak, tényleg nem kellett semmit se csinálniuk, csak tanulniuk, de úgy éreztem, azzal teszek jót, ha nem terhelem őket még otthoni feladatokkal. Jártak különórákra, sportoltak, megírták a tonnányi leckét, miért nyaggattam volna őket házimunkával? Elrontottam volna? Úgy hittem, jó anya vagyok, ha nem rakok rájuk plusz terheket, ha hagyom, hogy néha ne csináljanak semmit. Most épp ez van. Nem csinálnak, mert egyikük se veszi a kezébe a porszívót vagy a rongyot. Fel se tűnik nekik, hogy cseléd vagyok, hisz a szemükben az voltam mindig.
Szeretném kilökni madárkáimat a fészekből. Ideje kezdeniük valamit magukkal. Sajnálom, hogy nem tudnak, és nem is akarnak alkalmazkodni. A világ kegyetlen, lehet, hogy anyaként eljött annak is az ideje, hogy én se legyek más? Az albérletet megfizetni szinte lehetetlen, de ha ketten próbálnák, talán sikerülne… Főzni is meg kell tanulniuk, nem ehetnek egy életen át poharas levest és pizzát. Amikor megemlítem az apjuknak, bólogat, de nem igazán érdekli őt a téma. Kicsikéimnek nevezi mindkettőt, én meg majd felrobbanok a méregtől, amiért babaként bánik velük. Elegem van már a koszos tangák összegyűjtéséből, amit a szobájukban hagynak, majd jajgatnak, hogy nincs tiszta holmijuk. Holnaptól minden más lesz. Elhatároztam, hogy kemény leszek. Nem mosok rájuk, és a következő hónaptól lemondom a telefonelőfizetésüket. Gondolom, lesz belőle cirkusz, de ki fogom bírni. Még a férjemet is be kell törnöm, mert képes kijátszani engem a hátam mögött. Rossz anya vagyok? Meglehet. Majd kiderül, de már vége a türelmemnek.
Huss, madárkák, huss, vár benneteket a rideg valóság. Hogy mi lesz a vége, nem tudom, de idővel beszámolok róla. Nektek mi a véleményetek? Titkon megsúgom, hogy mindkét barátnőm megdöbbent, amikor elmondtam nekik a tervem. Az egyik azért, mert eddig vártam, a másik meg azért, mert szerinte rossz módszerrel akarok változtatni. Ő még mindig a beszélgetés híve lenne. Én viszont már nem hiszek benne. Kapnak egy hónapot arra, hogy bármilyen munkát találjanak. Lehet, hogy elsőre nem lesz más, mint a Lidl vagy az Aldi, de majd megtapasztalják, még nagyobbik is, hogy a kétkezi munka nem szégyen, és az emberek nem jók vagy rosszak, hanem ilyenek is, olyanok is. Alkalmazkodni és tűrni pedig muszáj, kivéve, ha értük jön a királyfi.
Addig meg…
Kép forrása: Pinterest
