„Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.”
(Szabó Magda)
Pár évvel ezelőtt a címbeli mondatot még sokkal pozitívabbnak gondolhattuk, mint a manapság. Természetesen mindenki érti, hogy arról van szó, hogy éljünk meg minden percet maximálisan, ne hagyjuk, hogy elmenjenek mellettünk a dolgok. Ezzel ma is egyetérthetünk, mert valóban úgy kellene kezelni életünk kicsinyke momentumait is, mintha utolsók lennének, és minden egyes percben látnunk kellene a jót és az értékeset. Ám mindez életszerűtlen. Nem ébredhetünk reggelente azzal a tudattal, hogy talán az a nap az utolsó életünkben. Ha ezt tennénk, megbolondulnánk, vagy annyira belefásulnánk a „csalódásba”, hogy végképp nem érdekelne bennünket, mi is történik aznap velünk.
A hétköznapok szürkeségében képtelenség folyton a fellegekben járni, üdvözült mosollyal lebegni egy munkahelyen. Valószínűleg minden ember úgy éli meg a pillanatot, ahogy képes rá. Nehéz elhitetni valakivel, hogy a naplemente gyönyörű, ha neki például a szomorúság jut eszébe róla, mert olyan emlékei vannak. Nem mindenki tud örülni minden csip-csup dolognak, pláne észrevenni azt. Azok, akik nehéz körülmények között dolgoznak, több munkahelyük van, elszegényedtek vagy beteg szüleiket ápolják, nem igazán azokra a mondatokra vágynak, amelyek a világmegváltást, vagy önmaguk felemelését sugallják.
Valóban az lenne a jó, ha mindig lenne erőnk a rosszhoz, ha nem vennénk észre a bántásokat, és eszünkbe se jutna másokat megalázni, gyötörni. Ám nem ilyenek vagyunk. Az emberi természet nem változott évezredek alatt, hiába fejlődött a technika, és már nem barlangban lakunk. Az irigység, féltékenység, a rosszindulat pontosan ugyanolyan, amilyen régen volt, ahogy a becstelenség és a gonoszság is. Hogy hazudunk-e annyit, mint régen? Bizonyára igen, hogy többet-e vagy kevesebbet, nehéz eldönteni.
Vajon mi, magunk tényleg óriásit változtunk a technikai fejlődés követkeményeként? Nem valószínű, vagy ha igen, akkor nem jó irányba. Csökkent bennünk az érdeklődés mások iránt, szép fokozatosan visszafejlődik a közösség iránti elkötelezettségünk és felelősségünk. A becsületet is igyekszünk kerülni, viszont magyarázattal bármikor tudunk szolgálni viselkedésünkre.
Így nem könnyű azt hallgatni, hogy valaki hangosan szajkózza, hogy éld meg a mát, ki tudja, lesz-e holnap, használj ki minden lehetőséget, mert a világ sodrása kiszámíthatatlan. Ha ezt tennénk, akkor következmények nélküli életben reménykednénk, és a legtöbb ember olyasmire vetemedne, amire különben soha.
A saját valóságunkat mi magunk teremtjük, és higgyük el, azt éljük, amire képesek vagyunk. Ha változik majd valami bennünk, az is látható lesz. Ezzel persze nem azt állítjuk, hogy senki ne törekedjen másra, ne akarjon többet, vagy ne dolgozzon a saját személyiségének korlátain. A legtöbb viselkedési forma tanult, olyan, amit ellestünk szüleinktől, barátainktól, és a saját kedvünkre formáltuk. Pl. a sorozatos késést, a folytonos panaszkodást és elégedetlenséget nem az anyatejjel szívjuk magunkba, ezeken lehet változtatni, ha akarjuk. Ám sokszor könnyebb ráfogni valakire, vagy álmagyarázatok mögé bújni, mint elhinni, hogy rajtunk is múlnak a dolgok.
Éljünk úgy, hogy ne bánjuk meg a döntéseinket! Éljünk aszerint, ami nem csak nekünk, de másoknak is jó. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a világ tele van súrlódással, alkalmazkodással, és ha tetszik, ha nem, vannak íratlan szabályok, amelyek alól nem bújhatunk ki. Viszont ne feledjük felfedezni azokat a pillanatokat, amelyek könnyebbé és érdekesebbé tehetik életünket. Így talán észrevétlenül szebbé válnak a velünk futó évek.
Kép forrása: Pinterest
