Rozi másnap halk kaparászásra ébredt. Mintha egy egér motoszkált volna valahol, de ahogy kinyitotta szemét, rájött, hogy kopogás akar az lenni, csak az érkező nem tudja eldönteni, merjen-e hangosabb lenni, vagy óvatosan próbálkozzon. Lassan felült, és arra gondolt, hogy bárcsak elmenne a vendég, mert nincs kedve senkihez. Haja égnek állt, szeme alatti sötét karikákat bár nem látta, de érezte. Olyan nincs is, mondta neki egyszer a barátnője, de amikor meglátta, rájött, hogy Rozinak valóban van valami rejtett képessége, amellyel meglátja önmagát kívül-belül. Most azonban nem volt szüksége senki elismerésére, inkább csak csendre és nyugalomra vágyott. Ehelyett a kaparászás folytatódott.
– Jövök már! – szólt ki, és felkapott egy kinyúlt pólót meg egy rövidnadrágot, nehogy már bugyiban szaladjon ki. Egy rövid pillanatra megfordult a fejében, hogy jobban is adhatna magára, de tudta, hogy Zorán nem állítana be csak úgy, másnak meg nem akart tetszeni. Pillanatnyilag…
Mivel kémlelő nem volt az ajtón, elfordította a kulcsot, és ahogy a nyikorgó ajtó kinyílt, egy furán feszengő, nagy batyus lányt pillantott meg. Rá se ismerte, pedig nemrég találkoztak.
– Jó reggelt! Ne haragudjon, hogy ilyen korán zavarom, de azt mondta, jöhetek bármikor! – hadarta Sofija.
– Dehogy haragszom, de azt hiszem, máskor meg kell gondolnom, hogy hogyan fogalmazzak! – legyintett mosolyogva. – Gyere, látom, majd leszakad a karod! Ülj le, készítek egy kávét, meg pisilek, és máris megbeszéljük a dolgokat.
Sofija kissé riadtan nézett körbe. Egyelőre nem sok nyomát látta a csodás üzletnek, amire számított. Mégse volt más választása, egyre kevesebb pénzük volt már, és anyja mind gyakrabban betegeskedett.
– Jó! Addig kipakolhatok az asztalra? – kérdezte halkan. Rozi alaposan végigmérte, és arra gondolt, mennyivel szerényebb és visszafogottabb, mint a lányai. Zita még csak csak elfogadható módon tud viselkedni, de a nagyobbak kibírhatatlanok olykor. Most azonban a kicsi is megmutatta a foga fehérjét.
Miközben az ősrégi kotyogósban főni kezdett a kávé, a házigazda megmosta az arcát, hogy újult erővel vágjon bele az üzletbe hajnalok hajnalán. Még szerencse, hogy előző nap elszaladt vásárolni, és már nem kongott üresen az a pár árva polc, ami a fal mellett árválkodott. Egy biztos, millió dolog hiányzott még a lakásból, amit gyorsan pótolnia kell, morfondírozott magában. Amikor megfordult, egészen elámult, amikor a szolid-szelíd Sofija megmutatta, miket hozott. Elképesztően tehetséges, és nem is tudja, futott át az agyán. Az alacsony, barna asztalon szebbnél szebb nyakékek, karkötők sorakoztak bőrből, kavicsból, gyöngyökből, de volt köztük égetett agyag és drótköltemény is. Mindezek mellett pár bögre, váza, mécsestartó és egyéb dísztárgy, köztük két szobor is sorakozott. Mindegyik különleges volt a maga nemében. Sofija szemmel láthatóan előnyben részesítette a földszíneket, ezért a sárga, a piros és barna összes árnyalata beragyogta a felületet.
– Gyönyörűek! Mind egy szálig fantasztikus! Legszívesebben mindet én hordanám! – kiáltott fel lelkesen. – Hogyan képzeled el a fizetést?
– Mivel nem tudjuk, lesz-e rá vevő, maradjunk a bizományiban. Legfeljebb némi előleget kérnék! – mondta a lány, de nem tette hozzá, hogy két napja alig ettek, inkább csak maga elé meredt, de igyekezett összeszedni magát.
– Ez nekem is megfelel! Úgy gondolom, ahogy készen vannak a polcok, kezdhetünk is! Az nagyjából két hét. Addig kifizetem ezeket, szerintem tovább se adom, és kérlek, vesd bele magad a munkába, jöhet az utánpótlás!
Sofija megkönnyebbülten felsóhajtott. Rozi elővette a pénztárcáját, és egy kisebb vagyont rakott le elé.
– Adok némi előleget is, hogy legyen pénzed anyagra, jó? – kérdezte kedvesen, majd kitöltötte a kávét és pár szem kekszet csúsztatott egy tányérra a lány elé. Istenem, de vékony, konstatálta. Lehet, hogy nincs mit ennie, furán viselkedik, morfondírozott.
– Köszönöm! Nagyon hálás vagyok! – kiáltotta Sofija. – Anya boldog lesz!
– Gondolom, büszke rád!
– Igen, az, de sokat betegeskedik, és legfőképp azzal van elfoglalva.
– Valami komoly? – tudta, hogy nem illik megkérdezni, de nem bírta ki. Sofija arca elkomorult és bólintott.
Rozi érezte, hogy nem akar róla beszélni. Így töltött neki inkább még egy kis kávét, és anélkül, hogy megkérdezte volna, sok tejet csorgatott bele.
– Tudod mit, csinálok pár szendvicset, gondolom, éhes vagy! Én is megéheztem a sok csoda mellett.
Kedvessége meghatotta a fiatal lányt. Tudta ő, hogy az emberek alapjában véve nem rosszak, csak az utóbbi időben elfelejtette. Arra meg végképp nem számított, hogy ez a másik, nem is olyan távoli országból érkező hölgy úgy viselkedik majd vele, mintha anyja lenne. Anyja, aki egészséges, erős, és nem jajgat éjjelente a fájdalomtól meggyötörten. Nem tudta nem észrevenni, hogy új munkaadója nem magányos, hiszen az ágya mellett a földön egy képkeretben három életvidám lány kacagott a kamerába. Mégis egyedül volt, aminek valami okának kell lennie. Miközben a megfejtésen gondolkodott, elkészült egy tucat aprócska szendvics, amelynek illata azonnal megcsapta az orrát. Ezt a szalámit ismerte. Pick volt, ezer éve nem találkozott vele, és most eszébe jutott, hogy akkor evett ilyet utoljára, amikor apjuk még velük volt.
A csendet hirtelen vágni lehetett a félig üres lakásban, amikor valaki igen határozottan jelezte a bejárati ajtón, hogy kisegér helyett egy elefánt. Rozi elfintorodott. Egyszerűen nem értette, hogy miért ilyen sürgős ma mindenkinek.
– Egyél csak, ajtót nyitok! – szólt a lányhoz, aki már készült felállni.
– Nem akarok zavarni!
– Nem zavarsz, nyeld le a falatot, tedd el a pénzt, és utána is elég lesz haza indulnod! Nem kerget a tatár!
– A tatár? – nézett rá csodálkozva Sofija.
– Mindegy, nem értheted! Nálunk ezt így mondják.
Azzal lesimította kócos fürtjeit, megigazította a pólóját, amelyben nem volt túl elegáns, és elindult ajtót nyitni. Ha a lányok jöttek, megölöm őket, gondolta dühösen. De valahogy érezte, hogy nem ők lehetnek, fel se ébrednének, legfeljebb Zita. Igaza volt. Amikor feltárult az ajtó, a döbbenettől még örülni is elfelejtett.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
