Patkány Joe
Hajóm odalett, elárultak. Börtönben vagyunk mindannyian. Hű embereimet se láthatom, mert messze vagyok tőlük, annyit csíptem el az őrök beszélgetéséből, hogy tőlem távolabbi épületbe hurcolták őket. Rose-t is. Hogy ki juttatott ide minket, kétségem sincs. Amélia Tanner, az a nyomorult nőszemély, hogy bosszút álljon. Greg meg segített neki, ami szintén ugyanakkora bűn, hiszen csak egy szoknya után szaladt. Napokig még enni se adtak, aztán valami megváltozott. Jött egy néma férfi, sebeimet átkötözte, megitatott, enni adott, és lassan kezdett visszatérni belém az élet. Most itt fekszem egy tiszta ágyon, cellámon egy apró ablak van, és senki nem mond semmit. Ennél őrjítőbb aligha létezik egy olyan embernek, mint én, hiszen a szabadsághoz vagyok szokva, a döntéseket magam hozom. Számolom a napokat, és a hatodik után váratlanul látogató érkezik. Nem ismerem fel, ruházata se jelzi, milyen előkelő.
– Jacob Montgomery! – mondja, mintha nem tudnám a nevem. Azért bólintok. – Ismertem az apját, sőt a nagyapját is.
– Én nem nagyon – vetem oda, mire a vendégemet kísérő őr kis híján nekem ront. Nehezen fogom fel, hogy tiszteletlenségnek veszi a szavam.
– Állj fel, te, kutya! – ordít rám. – Nem látod, kit sodort eléd a jószerencse?
Esküszöm, nem értem, miről beszél, de azért felállok és gyorsan fejet hajtok.
– Végre egy ember, aki nem tudja, ki vagyok! – nevet fel hangosan a király, mert ő az, aki meglátogat. Személyesen, teljes életnagyságban áll előttem, és én meg se lepődöm igazán. Bár azt sejtem, hogy komoly okkal érkezhetett.
– Felség! – hajlok meg, és arra gondolok, bizonyára szemtől szemben akarja közölni, hogy a kalózok büntetése halál.
– Üljön csak vissza! Tudja, maga fel se fogja, mekkora szerencse érte! Megkegyelmezek, mert bár elárulták, nem szándékosan tették, nekem meg jól jött.
– Uram, megmondaná, kinek köszönhetem a gyógyulásom és mondhatok neki hálát? – hangom alázatosabb a megszokottnál, de hát mégiscsak a király jött el hozzám.
– Miért nem azt kérdi, ki miatt kerültek bajba? Nem forr önben a bosszúvágy?
A király, aki alacsonyabb és puhább, mint gondoltam, megvetően néz végig rajtam. Ruházata egyszerű, mintha csak az utcáról szalajtották volna. Lehet, hogy ez az öltözék álcázás?
– Felség, nem tudom, mit mondjak!
– Ugyan, fiam! Az apja mindig tudta, hogyan helyezkedjen! Nem értem, miért nem lépett a nyomába. Volt magában valami, ami nem illett a jelleméhez és neveltetéséhez. – Felsóhajt és váratlanul csendesebb lesz a hangja. – Mit szólna, ha azt mondanám, megkegyelmezek magának? Nem bántom, elengedem, de hűséget fogad nekem és a szolgálatomba áll? Szükségem lenne olyan emberre, aki ismeri a tengereket, bátor és megállítja a spanyol vagy francia hajókat.
– Úgy érzi, hogy erre a feladatra én lennék a legalkalmasabb? Hiszen ott a királyi hadiflotta! – nézek rá értetlenül.
– Hozzon egy széket, de azonnal! – rivall rá az őrre, aki azonnal kifordul a szobából. – Nincs szükségünk tanúra, nem igaz? A végén még le kéne csapatnom a fejét. Szóval, Joe kapitány, én nem háborúba küldöm, hanem arra szeretném kérni, hogy az életéért és az emberei életéért cserébe fosszon meg idegen hajókat a rakományuktól. A sikeres akciók után busás jutalomban részesülnek, és hagyok maguknak némi pihenőidőt is. Ez elég méltányosan hangzik, nem?
Ülök az ágy szélén, sajog a fejem, és azt hiszem, rosszul hallok. A király fel akar bérelni, hogy büntetlenül raboljunk? Jól hallom? Mire jó ez neki?
– Felség, mi ebből az ön haszna? – kérdem, pedig nem kellene sokat gondolkodnom, hiszen jó pár élet a tét. Köztük Rose-é is.
– Az enyém? Maga fiatalember ostobának tetteti magát vagy túl ravasz? Nehéz eldöntenem. Két okom is van rá. Az egyik, letörlesztem az adósságom az apjának, aki megmentette az életem valamikor nagyon régen. Maga még kisgyerek volt akkor. A másik, két legyet ütök egy csapásra: senki nem számít rá, hogy ily módon gazdagítom a kincstárat. Ha olyan hajók érkeznek, akik baráti szándékkal hajóznak errefelé, azok se gondolnak majd rosszra, és ön teheti a dolgát. Az arany vagy a rakomány bármi legyen is, az enyém, közben nem kötik a nevemhez. Megfelel a válaszom?
A király okos ember, ezt látom. Okos és számító, a becsületet és a tisztességet nem említem, jómagam se rendelkezem ezen tulajdonságokkal. Ha vállalom, nem lesz nyugtom tőle, viszont élni fogok, ahogy a többiek is. Ha nem, akkor nem számít, mennyire voltam jó vagy rossz ember, a bitófán lógva ezek nem fontosak. Különben is ki tudja, meddig tart a megbízatásom.
– Köszönöm a kegyet, felség. Egy kikötésem azonban lenne: szeretnék erről egy írásos dokumentumot az ön pecsétjével.
– Meglesz, fiam! Úgy látom, nem bízik bennem! De jól teszi, ebből is látom, hogy helyén van az esze. Mondja, az a lány hogyan került a hajóra, akit találtunk?
A szemem tágra nyílik. Tudnak Rose-ról, és ez baj. Vagy nem? Ebben a pillanatban esik le az állam, és rájövök, hogy a király tényleg nem ostoba, sakkban tart vele, mert megsejtett valamit, vagy Rose kikotyogott?
– Potyautas! Nem tudok róla sokat! Bajban volt, és a mi hajónkon bújt el – hadarom gyorsan.
– Tényleg? – A király száraz, fehér kezével kisimít egy tincset az arcából és gúnyosan elmosolyodik. – Gyengéd érzelmekkel viseltetik ön iránt?
Erre a kérdésre nem számítok, bár ez is a zsarolás része. Rose gyönyörű és értékes nő. A király és pribékjei tudhatják, hogy nem hagyom szabad prédának, vagy netán ismeri őt, ahogy engem is? Honnan az ördögből ismerte az apám, és miféle ügyekbe keveredhetett az öreg, hogy meg tudta őt menteni? Millió kérdés tombol a fejemben, érzem, hogy majd szétvet a méreg, de nem mutathatom.
– Nem tudnám megmondani! – felelem.
– Nem is kell, csak az arcára voltam kíváncsi! Akkor megegyeztünk ugye William Jacob Montgomery? Szabadság és élet a szolgálatért cserébe.
– Igen, felség!
– Ha kész a megbízólevél, elküldöm, addig lábadozzon! Az embereit pedig még hagyjuk a hűvösön, nem árt nekik egy kis nyugalom, nemdebár?
– Uram, mi lesz a lánnyal? – kapom fel a fejem, mert látom, hogy a király nem áll kötélnek azonnal. Tudja, hogy hatalma van, és ha szökni próbálnék, a matrózaim élete bánná a döntésem. Nem beszélve az én drága és gyönyörű Rose-om jövőjéről.
– Aha, csak elárulta magát. Nem a jó szíve vezérli, ebben biztos vagyok! A lány velünk marad, majd a feleségem gondoskodik róla, és amíg ön teszi a dolgát, nem esik bántódása. Idővel, ha nem változnak az érzelmei, talán el is veheti, de rohanjunk ennyire előre, hisz ön, Montgomery még igen fiatal.
Látom, mire megy ki a játék, ezért bólintok. Szolgák leszünk az életünkért cserébe. Nem a legfényesebb üzlet, de jobb, mint karóba húzva végezni. Bólintok, és érzem, hogy testemben szétárad a megnyugvás, amelybe keveredik némi csalódással vegyített megalkuvás. Ugyan ki miatt kerültünk ilyen helyzetbe? Talán mégse Amélia? Vajon, melyik matrózom árult el? Ki az, aki ebbe a helyzetbe kényszerít engem? Ha megtudom, a tengerben végzi. Egy biztos, ettől a pillanattól kezdve nem bízhatok senkiben, és a fedélzeten csak úgy fogok járkálni, hogy tudom, valakinek az életemre fáj a foga.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
