Rose
Életem legszebb, legdrágább meglepetésében volt része, amikor megláttam a kapitányt. Nem volt világos számomra, hogyan került oda, de amikor bevezettek hozzá abba a nyirkos, hideg szobába, egyszeriben átmelegedett a szívem láttára.
– Fél órát kapnak! – mondta egy sebhelyesarcú őr, és magunkra hagyott bennünket.
Úgy repültem a karjába, ahogy jólnevelt úrilány sose tenné, de hol voltam én már attól, hiszen fiúruhában is fellopóztam egy hajóra, és hagytam, hogy a patkányok futkossanak a fejem körül, miközben éberen aludtam. Nem, a régi Rose már nem volt sehol, csak az a lány, aki biztos volt benne, hogy örökre elveszíti a szerelmét.
Joe elmondta, hogy megmenekült, vele együtt a hajó és a legénység is, aminek ára volt, de ez engem nem érdekelt, hiszen életben maradt. Tudtam, hogy az a kígyó Amélia árulhatta csak el őket, és azt is döbbenten hallgattam, hogy ő is megkapja a méltó büntetését, mert szövetkezni mert Anglia uralkodója ellen.
Tudtam, hogy Joe nem ilyen szabadságra vágyott, de abban is biztos voltam, hogy minden jobb a rideg tömlöcnél vagy az akasztófánál. Boldog félórát töltöttünk együtt, és megígértük egymásnak, hogy történjék bármi, nem leszünk hűtlenek az érzelmeinkhez. Most láttam először életemben, hogy a kapitány elérzékenyül. Én sírtam, és attól féltem, mi van, ha nem látom többé, hiszen a hajós élet nem veszélytelen, és hiába áll a király szolgálatában, az nem védi meg a kardtól vagy puskagolyótól. Szerettem volna sokáig érezni izmos karját, újra meg újra megkérdezni, biztosan jól van-e, de a sebhelyesarcú egy perccel se többet nem engedélyezett a fél óránál.
– Írni fogok! – suttogtam. – Ha valamilyen gonosz ármány mégis megakadályozná, hogy a soraim eljussanak hozzád, én hiába leszek fogoly, várni foglak a palota udvarában és nem lesz olyan nap, hogy ne gondolnék rád. – Ezt tudnia kell, tettem hozzá hevesen, amikor búcsúzóul megcsókolt.
– Jól van, galambocskák, szét lehet rebbenni! – szólt oda gúnyosan az őr, és szuronyával megbökte a kapitány vállát. – Ideje menni, nem érek rá szerelmeseket dajkálni!
Joe elmosolyodott, de csak azért, hogy ne legyek szomorú, és azt súgta, hogy várni fogja a soraim, és ha teheti, ő is írni fog. Nyolc hónap múlva, ha újra kikötnek, első útja hozzám vezet. Felsóhajtottam, mert nyolc hónap maga volt az örökkévalóság. A király alaposan kitervelte, hogyan tartsa sakkban, és bíztam benne, hogy a végtelen tenger, és a millió kikötő nem fogja elcsábítani a szívét. Talán a szajhákat is elkerüli, mert nem akar megbetegedni, ahogy matrózai közül jónéhányan, akik nem vetik meg az utca örömeit, pedig egynémely nőszemély igen mocskos és öreg.
Amikor becsukódott a nehéz faajtó a kapitány után, kitört belőlem a hangos sírás. Tél lesz, mire újra láthatom, ha még él, zokogtam, és az sem érdekelt, ki hallja. Nem akartam én a királyné szolgálatába állni egy pillanatig sem, de ahogy őt velem zsarolták, úgy engem is vele. Mégis erőt fogadtam magamnak és hűséget neki. Be kell tartanom. Egyszer majd eljön a mi időnk, amikor nem kell bujkálnunk, és élhetünk úgy, mint férj és feleség gyerekekkel karéjban. Odakint harangoztak. Nem úgy, mintha tűz lenne, hanem mint amikor ítéletet hirdetnek.
Megkocogtattam az ajtót, hogy valakit megkérdezhessek, mi zajlik az udvaron, de meglepetésemre nem állt senki a folyosón. Így lenyomtam a súlyos kilincset, és nem kis örömömre feltárult előttem a zárt világ. Kiléptem és mielőtt futni kezdtem volna, dobpergés hangja ütötte meg a fülem. Az egyik rácsos ablakhoz siettem, és a tágas, macskakővel kirakott udvaron kisebb tömeget pillantottam meg. Már tudtam, valaki kivégzésére készülnek. Odalent a fal mellett férfiak álltak, ha jól számoltam, nyolcan és egy nő, akit nem tudtam nem felismerni. Amélia Tanner várt a sorsára.
Egy érces hangú, fekete köpenyes férfi felolvasta a neveiket, és nem csodálkoztam, amikor mindegyikről kiderült, hogy arisztokrata. Egy herceg és egy tanácsos is volt köztük, de báró és gróf is, ők mindannyian a király fejét akarták. No és Amélia is. A királyt nem láttam sehol, talán nem ért rá részt venni a hercehurcában. Négy bitófa állt az udvaron, és a hóhér tette a dolgát. Pontos és gyakorlott mozdulattal akasztotta a nyakukba a kötelet, majd lökte ki alóluk a sámlit. Egyik férfi se szólt egy szót sem, nem könyörgött az életéért. Tudta jól, ez a sorsa, hisz elbukott.
Megremegtem, és a hideg egészen megfagyasztotta a szívem. Amélia helyébe képzeltem magam, akinek apja már halott volt, így megúszta a megaláztatást. Ezt is a folyosón elhangzó beszélgetésekből szűrtem le. A palota, a Tower és a tömlöcök nem jobbak az utolsó falusi kocsmáknál, mert itt is mindenki pletykál, ármánykodik, és a falak beszédesek.
Az első négy néma vádlottat nem vágta le senki a kötélről, hagyták, hogy ott himbálózzanak a hideg márciusi szélben, még a másik négynek és Améliának megkegyelmezett a király. Nem mondták miért, de rájuk hosszú tömlöc várt, ennyi állt a papíroson, amit fennhangon elszavalt a nyurga fickó, aki igencsak fázhatott, mert a nyelve bele-botlott a nevekbe. Amélia, amikor meghallotta, hogy nem fog meghalni, felsikoltott és elájult.
Ekkor ketten felemelték és elvitték az udvarról, gondolom a zárkájába. Hogy azok öten miért nem végezték be életüket, nem mondta meg senki, de én sejtettem, hogy a királynak különös tervei lehetnek velük. Ahogy Joe-val is vagy velem. Bizonyára nekik olyasféle vagyon adatott meg, amellyel kiválthatták életben maradásukat, még akkor is, ha a börtöncella is felér Angliában egy lassú halállal.
Amint elvitték Améliát, a nap is előbújt a felhők mögül. Álltam a rácsok előtt, kinyújtottam a kezem, hogy érezzem a hideget, mert arcom átforrósodott a halál láttán, és nem tudtam eldönteni, vajon a király helyesen cselekedett-e vagy ravasz volt, mint mindig. De nem is az én tisztem volt ez, így hátraléptem, becsuktam a spalettát, és elindultam megkeresni az egyik udvarhölgyet, hogy megkérdezzem, mi lesz a feladatom a királyné mellett ezután. Joe valószínűleg már a lent járt a kikötőben, ha egyáltalán szabadon engedték, és azon töprenghetett, honnan szerezzen elegendő ennivalót az útra, no meg rumot, mert a matrózok hamar elfelejtik, hogy neki köszönhetik az életüket.
Én, Rose White, felemeltem a fejem, és egyenes tartással megindultam a kacskaringós folyosókon. Elhatároztam, hogy semmiféle erő vagy hatalom rá nem vehet engem arra, hogy az elkövetkezőkben elfeledjem William Jacob Montgomeryt! Erre halkan meg is esküdtem magamnak. Ekkor még nem tudtam, hogy a kapitány is hasonlóképpen cselekedett, mintha hallotta volna néma fogadalmam. De később erről megbizonyosodhattam.
Vége
Kép forrása: Pinterest
