Kezdetben, amikor valaki bántott, öklömnyire zsugorodott a gyomrom. Hagytam, mert gyerek voltam, és azt hittem, mindenki jobb és okosabb nálam. Meg erősebb. Így, ha ordítottak velem, megaláztak, tűrtem. Később kinyitottam a szám, és megpróbáltam némi védekezést kipréselni. A fenyegető hang és tekintet hatására azonban még elhallgattam. Még mindig erősebbek voltak nálam. Fizikailag és verbálisan is.
Idővel rájöttem, hogy változtatnom kell. Így ordítottam, ha bántottak, de még bántottam magam, mert nem hittem az igazamban. Tűrtem, hogy minden maradjon a régiben. Szavaim elszálltak, érzéseim megrohadtak, és nem jutottam semmire. Maradt a tétova megalázottság, a félelem. Az erőm sehogyan se érkezett meg.
Ahogy múltak az évek, a félreértelmezett hűség és szeretet nevében tűrtem, hogy megmondják, ki vagyok és mit akarok. Rettegtem attól, hogy meglátják bennem a gyengét és az elesettet, így mosolyogtam, és ha belém törölték lábukat, csak csendben megmostam sáros lelkem. Azzal vigasztalódtam, hogy nem vagyok rossz ember, csak gyenge. Pedig rossz voltam, hiszen magamat bántottam legjobban. Ki szerethetett volna, ha én se tudtam elviselni azt, aki vagyok?
Olyan emberekbe kapaszkodtam, akik nem akartak engem, és a bevált minta alapján megint csak koldultam a figyelemért. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy megértsem, senki nem uralkodhat felettem. Sehogyan. Testem és lelkem nem függhet mások érzelmi állapotától, kitörésétől és hangulatától.
Ekkor felébredve harcolni kezdtem. Kimondtam, ami bántott. Kiordítottam a fájdalmam, és eltávolodtam mindenkitől, aki bántani akart. Harcoltam a nappal, a széllel, de legfőképp magammal, mert erőm bár lassan megszületett, a lelkem nem szerette, aki voltam. Mintha egy másik ember bőrében szerettem volna megfelelni magamért és sérelmeimért. Felesleges köröket futottam, és mindig ugyanoda jutottam vissza. Ami hiányozott belőlem, az a béke volt. Az a tudat, hogy nem fontos más, csak én. Önmagamat megváltani csak én tudom, ahogy békémet se lelhetem meg másban. Amikor ezt megértettem, már nem kellett küzdenem. Nem fájt már a világ tolakodása, mosolyogva megvontam a vállam, és néztem, ahogy kapálóznak sokan, hogy magukkal rántsanak. Boldogtalanságuk már nem hatott rám, rég nem kavart fel.
Ekkor váltam csendessé, békéssé, és már soha többé nem nyitottam ki a szám, ha fröccsögő indulattal támadtak. Elfordultam, és magára hagytam a békétlent, aki rajtam akarta levezetni élete sikertelenségét. Mihelyt megértettem, hogy ez az út az én utam, virágot bontott bennem a nyugalom. Az lettem, aki mindig is akartam lenni: szabad ember, akit más meg nem felemlít, el nem tipor, csak azért, mert kétségbeesésében nem képes önmagába nézni.
Így születtem meg újra, és ettől a naptól kezdve mindegy, hogy süt-e a nap odakint. Bennem süt, és ennél többet nem kívánhatok magamnak.
Kép forrása: Pinterest
