Amikor először találkoztak, a nő meglepődött. Végre valaki, aki nem akar tőle semmit. Nem szeretné megmenteni, megjavítani vagy megmondani, hogy szerinte kinek kellene lennie. Ez azonban veszélyes tévedésnek bizonyult.
A férfi türelmes volt, figyelmes és olyan részletesen kérdezett, mintha belelátott volna a lelkébe. Szívének gyűrött térképe kisimulni látszott. Ami még mellette szólt, az a lassúság volt. A nő nem tudta, hogy az ilyen emberek legtöbbször álarcot viselnek, de nem gumiból vagy bársonyból. Az övék hangsúlyokból és hallgatásokból szövődik. De ő akkor már fáradt volt. Úgy hitte, nem akar bizonyítani, és ebben is tévedett. Abban bízott, hogy eljött az a pillanat, amikor az élet megengedi neki, hogy kapjon, ne csak szórja önmagát. Darabkái évtizedeken át hullottak porba, sárba, ideje lett volna építkezni belőlük. A férfi azt ígérte neki, amit hallani akart: önmagát elvárások nélkül. Mekkora ostobaság ilyesmiben hinni, gondolta keserűen. Pedig voltak apró jelek. Azok mindig vannak, még akkor is, ha valaki egészen süketnek és vaknak tetteti magát.
Egy-egy történet a múltból… Ezekben mindig más volt a hibás. A férfit egészen addig egy nő se értette meg, pedig különleges volt. A nő bólogatott, és haragudott azokra a régiekre, akik nem jöttek rá, hogy kincset kaptak. Észrevette ő a sántító mondatokat, de elhessegette őket. Mert az ember legtöbbször önmagának akar hazudni. Szándékosan és folyamatosan. Gyanakvását vastag takaróval fedte, mert végre jólesett hinnie.
A kapcsolat mindig pókhálóként szövődik egy ember köré, különösen, ha valaki már nyakig benne van, ez a háló már nem átlátszó. A feléje irányuló finom tiltások, fejcsóválások kezdetben nem tűntek féltékenységnek, inkább csak óvatosságra inthették volna, de nem tették. A férfi panaszkodni kezdett egyes emberekre, szüleire, majd a munkahelyére, ahol szintén nem vették észre, hogy mennyivel különb, mint sokak. Pedig neki rengeteg ötlete volt. Kérte a nőt, hogy mondjon le olyasmikről, amiket szeretett. Ne csináltassa meg a körmét, hagyja el a színházat, és fodrászhoz se járjon havonta.
– Túl szép vagy így is! – suttogta, és megsimogatta az arcát. A nő elmosolyodott, és elrakta a bókot, amelyet még nem gyűlölt.
Az álarc, amely tettek nélküli szavak piramisa lett, lassan mállott szét. Egy hazugság, aztán még egy, majd kimaradások, utalások más nőkre, akik érdekesek, de nem érhetnek fel vele, nevek, amelyek semmitmondó történetek kapcsán mind gyakrabban fordultak elő. És ő nem kérdezett, mert már elveszítette a kérdezés képességét. Csak hallgatta a meséket, és legszívesebben közbevágott volna jelezve, hogy hetekkel ezelőtt máshogyan végződtek. A hazugság sosem hagy erős pecsétet, amelyet ellenőrizni lehet…Egy idő után elhalványul, és aki mondta, már nem tudja, hogy szavai átalakultak, hiszen nem volt mögöttük a valóság.
Egyik este, egy békés nap után mégse bírta magában tartani. A férfi nem tagadott, de nem is kért bocsánatot. Olyan természetességgel mondta ki, hogy más is érdekli, mint aki cukrot kér a kávéjába, mert nem elég édes. A nő órákkal később bocsánatot kért, amiért azt feltételezte, hogy a férfi vakként éli napjait, és nem lehetnek mosolyai mások számára, amikor nincsenek együtt.
Napokkal később jött csak rá, hogy hetek múltak el nevetés nélkül. Egyedül volt otthon, nem szomorkodott, mert még nem ostorozta magát, amikor hirtelen bevillant neki, hogy az álarc, amit annyira gyűlölt másokon, most az ő arcán van. Ő volt, aki nem merte levenni, nehogy fájdalma és üressége arra késztesse a férfit, hogy elmenjen. Amikor végre szóvá tette az elhangzó neveket, a mosolytalan napokat, a válasz vállvonogatás lett. Ebben a mozdulatban benne volt az elhallgatott igazság. Fokozatosan értette csak meg, hogy feladta önmagát, hogy a megértése szánalommá züllesztette a másik érzéseit. Megsebezték és ő mégis a vadász után futott könyörögve, hogy lője le. Sebei nem gyógyultak, elgennyesedtek. Úgy lézengett a házban, mint egy beteg állat, és nem volt, aki megmondja neki, hibázott, de nem véglegesen. Eltartott mire takarékra tudta tenni fájdalmát. Ezalatt a férfi már új préda után nézett. Ő még elkészítette kedvenc életét, még vasalta a ruháját, és hagyta, hogy ürügyek nélkül is távolra kerüljön. Úgy ásta a saját gödrét, hogy már sárosan benne állt.
Egyik délután a kirakat üvegében meglátta saját arcát. Nem hasonlított már sem a tegnapira, sem az azelőttire. Hitt és veszített. Hagyta, hogy elkápráztassák, pedig nem is tett mást a szerelem, csak mézet csorgatott a fülébe.
A férfi, aki addig szépnek és jónak nevezte, megvetéssel méregette és utalt ráncos ujjaira. Töredezett körmeit visszataszítónak nevezte, ahogy azt is, hogy semmi iránt nem érdeklődik. Csak otthon ül, és őt várja haza, pedig ennél unalmasabb nincs. Így nem csoda, hogy elege lett belőle, hiszen nem gyerek, akinek lépteit lesni kell, ha hazafelé tart. A nő ránézett, fájdalmas arcán egy fintor szaladt át és bólintott. Nem a férfinak, hanem önmagának. Tudta, hogy álarca még kemény és durva, de már rájött, hogy ideje lenne megszabadulnia tőle. Egyelőre azonban képtelen volt rá.
A férfi két hét múlva butának és korlátoltnak nevezte, majd összecsomagolt. Előtte még arra kérte, vasalja ki az ingét, másnap fontos megbeszélése lesz. A nő a vasalódeszka után nyúlt, és felállította a szoba közepén. A tévére pillantott. Az egyik csatornán a Columbo ment, amire máskor is vasalni szokott. Most sem tett mást. A férfi az előszobában várta, hogy végezzen, miközben a telefonját babrálta.
Fotó: David Solis: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/hagyomanyos-fesztival-resztvevoje-iszapmaszkkal-panamaban-34419931/
