– Dávid! – suttogta Eliza, de ez a suttogás hangosabb volt minden kiáltásnál.
– Bejöhetek? – kérdezte a fiú, de már bent is volt. Tétován megállt és szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy megölelheti az ágyon fekvőt, vagy maradjon távolságtartó, mert a jelenetnek közönsége van.
– Ne viccelj már! Hol voltál? – Eliza legszívesebben a nyakába vetette volna magát, mert nem érdekelte sem Hédi, sem a rendőrség.
– El kellett tűnnöm, míg összeszedem magam… Volt nálad a rendőrség? – felelte a fiú higgadtan, de mégis zavartan.
– Igen, és egy rakás képtelenséget állítottak.
Dávid, lehajtotta a fejét, majd szétnézett, de egyetlen árva széket látott csak a sarokban, azt húzta egészen az ágy mellé, és megfogta a lány kezét.
– Úgy féltem, hogy elveszítelek. Másra sem tudtam gondolni, minthogy Vivien bejön ide is. Nem mertelek meglátogatni, nehogy kövessen engem. Ugye nem gyűlölsz mindezért? – hangjában olyan fokú kétségbeesés volt, amilyennel ritkán találkozik valaki.
– Persze, hogy nem. Ilyesmi eszedbe se jusson, de el kell menned a rendőrségre, mert…
– Tudom, a szomszéd azt mondja, Vivien ott se járt. Te érted ezt? Miért hazudik? Miért nem akarja elmondani az igazat?
Eliza nézte, amint magába zuhan, és a fájdalom nemcsak a lelkében, hanem a testében is megmozdult. Furcsa volt arra gondolnia, hogy minden milyen ártatlanul kezdődött, és rövid időn belül kis híján az életébe került. Épp csak elcserélték a reggelijüket, épphogy kiderült, Dávid a főnöke férje, épp csak beleszeretett és már majdnem vége is lett, és hogy most vége van-e, maga sem tudta. Egyet azonban biztosan érzett: neki Dáviddal dolga van, és leszámítva, hogy kis híján meghalt ez a szerelem miatt, és ez most nem is képletes kifejezés volt, a szíve mélyén tudta, hogy ő az az ember, akivel élni szeretne. Nem tudja meddig, talán életük végéig, de ezt ezek között a zavaros körülmények között nem lehetett kijelenteni. Dávid olyan lágyan és puhán fogta a kezét, hogy alig ért hozzá.
– Be kell menned a rendőrségre, és el kell mondanod mindent. Az igazságnak ki kell derülnie, hiszen nem te lőttél rám – lehelte halkan.
– Be fogok, de ígérd meg, hogy nagyon gyorsan meggyógyulsz! Mindent kibírok, ha tudom, hogy semmi bajod nem lesz. Ketten leszünk ellene, és ki fogom deríteni, miért hazudott az az öreglány. Bízz bennem! – A lány elmosolyodott. Hihetetlenül jólestek neki a szavak.
– Hazamész? Ott várnak a rendőrök…
– Igen, de először valahogyan beszélnem kell azzal az asszonnyal. Ha megtudom az okokat, akkor könnyebben sétálok be a kapitányságra.
– Megértem. Vigyázz magadra, mert nem vagyok biztos benne, hogy ő nem akar téged is megölni…
– Már keresik. Tudom, még akkor is, ha mást mondanak. Hidd el, megtalálják, és akkor lezárul ez az ügy.
– Dávid, megígéred, hogy…
– Édes Elizám, mindent. El se tudom mondani, mennyire bánt, hogy ilyen helyzetbe hoztalak…Legszívesebben leköpném magam…
– Ne beszélj hülyeségeket. Minden rendben lesz, de minél előbb tisztáznod kell magad. Én jól leszek, látod, golyóálló a testem… –
Amikor a lány elmosolyodott, Dávid még inkább elkomorodott. Rég tudta, hogy a feleségének van pisztolya. Nagyon régen vette, amikor egyszer megtámadták az utcán, és elvitték a táskáját, őt meg úgy vágták fejbe, hogy elveszítette az eszméletét. Akkor fogadta meg, hogy soha többé nem hagyja magát. Hogy más ellen fordul, azt persze nem sejthette, bár a természete sosem volt könnyű. Ilyesmit azonban senki nem feltételez arról, akivel együtt él. És mégis bekövetkezett. Most azonban az a legfontosabb, hogy Eliza jól legyen, és hogy megtudja, mi az oka szomszédja hazugságának. Talán megzsarolta őt? Vagy pénzt adott neki a hazugságért? Ezer dolog lehetett, és neki ki kell derítenie, mielőtt a rendőrök gyilkosággal gyanúsítják meg.
– Hozzak neked valamit? Kérsz inni? – állt fel hirtelen.
– Nem, tényleg semmi nem kell. Csak azt akarom tudni, hogy te jól vagy, és kiderül az igazság.
– Bízzunk benne! Eliza, tudom, hogy nem ez a legjobb időpont és helyzet, de…Szeretlek. Jobban mindennél és mindenkinél. Ha bármi történne velem, azt akarom, hogy tudd. – A lány elpirult, és kibuggyant egy könnycsepp a szeméből.
– Ne, sírj! – hajolt hozzá közelebb. – Ha elmúlik ez az egész, gyönyörű életünk lesz.
– Tudom! – hangzott a válasz. Egymás szemébe nézve mindketten biztosak voltak benne, hogy nem tévednek. Ahogy minden szerelmes ember, aki azt hiszi, hogy az élet megengedi neki a boldogságot.
Folytatjuk…
Fotó: Kovács Noémi: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/rendorsorompo-a-koburkolaton-budapesten-31467555/

























































