Jucika néni eldöntötte. Nem volt ez igazán nagy döntés, hisz megszületett már évek óta. Tudta, hogy ez vár rá, nem remélhetett mást. Nagy bölcsesség nem kellett hozzá, hogy rájöjjön, addig fontos az élete, amíg hasznot húznak belőle mások. Évtizedekig hitt abban, hogy nyomot hagy a világban, vagy legalább azok szívében, akiket tanított negyven éven keresztül. Nehezen békélt meg a gondolattal, hogy az ő élete sem értékesebb másokénál. Hogy ne lenne az, gondolta. Neveli, oktatja a jövő nemzedékét, még az is lehet, hogy köztük a van jövendő rákkutató, aki megmenti az emberiséget.
Pontosan ugyanolyan hiú és öntelt volt, mint legtöbb pályatársa. Képtelen volt elhinni, hogy amit csinál, az nélkülözhető, ő maga pedig pótolható. Jucika valaha csinos nő volt. Mintás harisnyái és színes ruhái mindig beszéd tárgyát képezték az iskolában. Szerette a szépet, és nem sajnálta rá a pénzt. Rengeteg különórát vállalt, csakhogy mindig úgy nézhessen ki, ahogy szeretne. Szívesen utazott, de ezt senki nem vethette a szemére, egyedül élt már jó ideje.
A válása után egy apró szolgálati lakásba költözött, és lassan belakta. Minden szegletében jelen volt testestől-lelkestől. Sokat nevetett, és derűs természete csak akkor fordult borúsba, ha eszébe jutott, hogy a lakásban addig maradhat, amíg nyugdíjba nem megy. Ha eléri majd azt a kort, akkor mennie kell, pedig akkor lesz a legkevesebb pénze, no meg ereje. Évekig nem keserítette magát ezzel a gondolattal, mert a lesz, ami lesz állapot átlendítette minden krízisen. Úgy érezte, az nem lehet, hogy annyi gyerek tanítója, a város elismert oktatója egyszer majd hajléktalanná válik.
Gyerekeire nem támaszkodhatott, mindkettő kicsinyke lakásban élt, náluk nem fért volna el. A terhükre se akart lenni, mert jól tudta, az öregeket senki nem kedveli. Azt hiába mondta volna bárkinek, hogy volt ő fiatal, belevaló, ugyan ki emlékezett volna rá? A falán még ott lógott két bekeretezett fénykép egy régi fotózásról, amelyen Jucika sugárzott. Boldog volt, mert szerelmes volt, mert sütött a nap, mert úgy érezte, a világon minden az övé lehet, amit csak akar. Nem így lett. A szerelme megunta, és elhagyta, ötven után már felszaladt rá pár kiló, és a nap hiába sütött oly fényesen, rá már egyre kevesebb jutott. Mindig azt remélte, hogy lesz a világon valaki, aki mellett kiteljesedhet, de nem így történt. Egyedül maradt, mégse volt boldogtalan. Energiája, életszeretete nem csappant az idők során, bár a gyerekekkel töltött időt szívesen lecsökkentette volna. A maiak már nem ragaszkodtak hozzá úgy, mint régen. Nem néztek rá olyan kedvesen, és sokszor azt se értette, miről beszélnek. Nem mintha hülye lett volna, de az új szavak nem illettek bele a szótárába.
Vele is az volt a baj, ami a legtöbb öreggel: a lelke nem öregedett, és bár mindenki azt hiszi, ez áldás, pedig átok ez a javából. Egyre több ránc jelent meg a szeme sarkában, a szája körül, a bőre megereszkedett, és a járása is lelassult, ám a szíve ugyanaz volt, mint húszévesen. Van-e borzasztóbb ennél? Nézte a fiatal, reményekkel teli arcokat, és az járt a fejében, hogy nem élt eleget. Nem szeretett eleget, és őt magát se szerették, ahogy neki jó lett volna. Ez persze nem az idő hibája volt, nem a koré, amit elért, hanem a körülményeké, és valószínűleg Jucika nénié is, mert nem engedett közel magához senkit. Bizonyára félelemből. Elege volt már a csalódásból, a kudarcra ítélt kapcsolatokból, ezért inkább egyedül maradt. Belül azonban tombolt lelkében a fiatalság. Fürgén futott fel a lépcsőn, csodálta a tavaszi vérszilvafa-virágzást, a dombok mögött lebukó napkorongot, közben meg fogyott élete homokja. Lyukas volt a tartály, kifolyt legalul, és visszatölteni már nem lehetett.
Ahogy múltak az évek és félelme nem csökkent, kitalálta, hogy addig fog élni, amíg méltósággal teheti. Nem erőlteti magát a családjára. Az életet addig kell élni, amíg felemelt fejjel lehet végig menni azokon az utcákon, amelyeken addig nem kopott el lába alatt az út. Addig, amíg a világ, amely nem hajlandó mélyen érezni, de tudomásul veszi, hogy még vagyunk. Ez járt a fejében.
Ült az apró szolgálati lakása kanapéján, bámulta a falat, a harsogóan zöld növényeket, a könyveket, amelyek vigaszt nyújtottak neki, és a régi képeket is, amelyeken még Jucika teljes pompájában mutatkozott. Az ablakon beszökött egy tétova sugárnyaláb, átszántotta a párkány porát, és megült a fotel karfáján. Szép volt. Egyszerű, de szép. Jucika úgy érezte, nem maradhat. Mi lenne vele, ha kitennék az utcára, márpedig ki fogják, ha nyugdíjas lesz. Ettől pontosan két hét választotta el. Benne volt a szerződésben, átolvasta többször is. Mit kezdjen magával úgy, hogy nincs fedél a feje felett?
A házuk elúszott annak idején, elvitte a bank, mert a válság olyan kamatot tett a kölcsönre, amibe pár éven belül beledöglöttek. El is váltak. Azóta lebegett felette a hajléktalanság Damoklész kardja. Éjjeleket nem aludt, mert a szorongás szörnye taposta a mellkasát. A nyugdíjból nem lehet megélni, mondta Ágika is, aki két évvel előtte fejezte be a munkát. Szenvedett, mint a kutya. Pedig neki volt saját háza. Kicsi, rozoga vályogház, de az övé volt. Ott ápolta tíz évvel idősebb férjét, aki rákos volt fél éve. Legalább van kivel törődnie, gondolta, de tudta, hogy ez ostoba gondolat.
Jucikának szép élete volt. Néhányszor magára öltötte a szerelem keserű álarcát, mégse bánt semmit. Gyerekei elboldogultak már nélküle, nem kötötte semmi ehhez a világhoz, amelyben negyven év kemény munkája után az utca marad neki. Ő, a büszke tanítónő, akinek mindig rendben volt a frizurája, akinek ötleteit mások csodálták, egyszeriben megöregedett. Fáradt lett és búskomor. Életében először feladta. A harcot, a másnapot, a világot, amely egykor elvarázsolta.
Ahogy besötétedett, útra kelt. Nem vitt magával semmit. Táskája, pénze, papírjai szépen elrendezve a kanapén maradtak. Nem készített ki ruhát magának, nem volt már fontos, hogy hajának hullámai lágyan keretezzék az arcát. Eldöntötte, menni akart.
Az esti köd segítségére sietett. Érezte, hogy odafent rábólintottak a tervére. Talán még várták is. A sorompónál megtorpant egy pillanatra, majd elmosolyodott. Jó volt élni, gondolta, és lépett egyet, utolsót, amikor a síneken egészen közel megcsikordult a nyolcórás vonat.
Kép forrása: Pinterest
