„Semmiféle cél nem lehet fontosabb, mint életet adni, és ezt az életet ápolni, felnevelni.”
(Judith Kay)
Most nem arról szeretnénk beszélni, hogy ki milyen okból vállal gyereket, bár ez se elhanyagolható. Valóban nem mindegy, hogy valaki úgy érkezik-e erre a világra, hogy várják, akarják, vagy nem, mert úgymond, baleset következményei. Ez utóbbi is elsülhet jól, hiszen egy harmadik, negyedik gyerek, akit talán nem is szerettek volna a szüleik, később mégis életük támasza és öröme lesz. Nem egy ilyen esetet ismerhetünk.
Viszont vannak azok a gyerekek, akik anno szerelemből, komoly elhatározásból fogantak, mert a pár úgy érezte, családdá akar válni. Időközben azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy megálmodták. Ennek nem mindig válás a vége, mert bár ez tűnik a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldásnak, a legtöbb ember tudja, hogy igen sok problémát vonzhat és adhat a későbbiekben.
Maradjunk most azoknál, akik házasságban, vagy papír nélküli párkapcsolatban nevelik a gyerekeiket, és az évek változásával ők is jelentős átalakuláson mennek át. A kezdeti habos-babos kisbaba álmokból, amely a sok kialvatlan éjszaka mellett rengeteg örömöt adhat, egyszerűen úgy viselkednek, mintha felébrednének.
Az óvoda nyitja meg először az addig zárt kapukat, és a felszabadult idő kicsit visszahozza azokat az éveket, amelyek gyerekmentesek voltak. Ez természetesen csak akkor van jelen, ha a szülő dolgozik, esetleg otthoni munkát vállal, de nincsenek mellette a nap huszonnégy órájában a gyerekek folytonos kívánságaikkal, panaszaikkal és egymás marásával.
A szülő rájön, hogy vannak egészen rövid időszakok, amikor azt tehet, amit szeretne, nem kell folyton résen lennie, figyelnie és aggódnia. Ahogy múlnak az évek, és iskolás lesz a gyerek, mintha még inkább felszabadulnak a rájuk nehezedő terhek alól, amit az állandó törődés okoz. Ez persze nem azt jelenti, hogy ebben az időszakban nincs tízórai- és leckekészítés, reggeli indulás-gond. Nem beszélve a tanulásról, a gyakorlásról és a különórákról. Valami azonban sokaknál megváltozik.
A csecsemő, a kisgyerek minden idegszálával függ a szüleitől, tapad rájuk, és ez hatalmas energiát igényel. Ahogy múlnak az évek, a szülők vagy kimerülnek, vagy egyszerűen csökken a motivációjuk, mert egyesek kezdik magára hagyni a gyereküket. Ezalatt nem azt értjük, hogy nem adnak neki enni, vagy nincs tiszta ruha odahaza, hanem arról van szó, hogy szeretnének sokkalta több időt tölteni nélkülük. Így elfogy a beszélgetés, vagy csak 3-4 kérdésre szorítkozik kifelé jövet az iskolából, a meseolvasás, ha volt egyáltalán, abszolút elfelejtődik, hisz ott a telefon, meséljen az. Aztán a programok is átalakulnak, mert amit eddig kedvelt a gyerek, azt lassan megunta, és nehezen akar kimenni játszani, ugyanis nincs kivel, vagy nincs hol, és a szülők fáradtak a játszótéren üldögélni, egyedül meg nem merik elengedni. Marad a lakás, és maradnak az eszközök, amelyek által csend lesz, de elveszik a közös együttlét öröme.
Tabu kimondani, de sok családban egyre nehezebben viselik el a felnövő gyerekeket. Ilyesmit nem szokás elismerni, bevallani, hiszen illik jó szülőnek lenne, főleg, ha azt látjuk a közösségi oldalakon, hogy mindenki az. Ám a mindennapok sok esetben felszínre hozzák az igazságot.
A szülők egy része jóval türelmetlenebb a megszokottnál, és nem a fáradtság vagy a sok munka okán, egyszerűen nem azt az életet éli, amit elképzelt. A világ tele van új információval, lehetőséggel, és sokan úgy érzik, gyerekeik születésével kiesnek a pörgésből, és elmennek mellettük a nagy események. Ha nem sikerül lepasszolni a gyereket, és jócskán vannak, akik más módot nem látnak, akkor egyszerűen átadják őket a technikának, hagyják kedvükre filmet, mesét nézni. Olyankor úgyis jól elvannak. Ez bizonyára így is van hónapokig, évekig, csak az a kérdés, akkor mi végre a család, miért kellett világra hozni őket, ha ekkora gondot jelentenek. Gyerekeink szeretetünk, figyelmünk és törődésünk által fejlődnek, fejlődhetnek ép, egészséges felnőtté. Nemcsak akkor, ha enni adunk nekik, nem állítunk fel szabályokat, és hagyjuk, hogy azt tegyenek, amihez kedvük van.
A felelősség a miénk, és soha, de soha nem szabadna egy gyereknek se úgy világra jönnie, hogy nem szeretik, nem akarják, vagy képtelenek érzelmi szükségleteiket kielégíteni. A világ azonban nem ilyen, ideális körülmények nincsenek. Így marad a sok érzelmektől megfosztott, idejekorán nagy mennyiségű agressziót megtapasztalt réteg, amely nem boldog.
Szerencsére mindezek ellenkezőjére is bőven jut példa, hiszen jó családok, szerető szülők mindig is voltak és lesznek. Hála nekik az életünkért!
Kép forrása: Pinterest
